Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-665

316 665. országos ülés 1916 szeptember 21-én, csütörtökön. Tehát Przemysl eleste előtt minden kérdésben még tagadó választ ad, Przemysl eleste után pedig azonnal belemegy a tett ajánlatokba, ugy hogy itt megint egészen világos lehet mindenki előtt, hogy az ily tett ajánlatok sikerre nem vezethettek. Azt mondja a t. ministerelnök ur, hogy az előbbi ajánlat és az igy tett ajánlat között fokozat van, mert a 9-ikén tett ajánlatban azt mondja Burián, hogy ez az ajánlat semmi konkrét kötelezettséggel nem jár, ezzel szemben csak fokozat, mikor felajánlja Trientet, Dél-Tirolnak egyes meghatározott részeit. Mindezek az engedmények azt a benyomást keltették Olaszországban, — ez az egész eljárás : az előbbi visszautasítás, a későbbi engedékenység — hogy itt siker csak akkor képzelhető, ha nekünk rosszul megy a dolgunk, vagy ha minket megijesztenek. S ez a meggyőződés az úgyis ellenünk levő közhangulatot még inkább felizgatta ellenünk. Ez tette lehetővé, hogy Sonnino oly követeléseket vigyen keresztül a királynál s azon kollégáinál, akik a háborút nem akarták, amelyeket máskép visszautasítottak volna. Mert az a meggyőződés érlelődött meg, hogy ha minket meg nem ijesztenek, ha minket nem terrorizálnak, ha nem fegyverkeznek : semmit sem fognak kapni. Általánossá vált az a nézet, hogy valószinüleg csak fegyverrel fog lehetni belőlünk valamit kicsikarni. Ez kényszeritette őket a fegyverkezésre s arra, hogy a sajtót szabadra bocsássák, hogy agitáljon ellenünk. S igy öltött ez az agitáczió mind nagyobb arányokat s ez természetesen mind a Sonnino malmára hajtotta a vizet. Azután jönnek a májusi konczessziók. A májusi konczessziókra vonatkozólag már egyszer megegyeztünk a tisztelt ministerelnök úrral, t. i. szeptember 6-án, hogy én azokat nem vezetem vissza a katonai helyzet nyomására. Azok ellen csak azt hoztam fel, hogy későn jöttek. Mert közben Sonninónak sikerült egy nagyfontosságú tényt keresztülvinnie: sikerült az entente-tal egyezséget kötnie, amikor ez megvolt, május legelején : 4-én egy pofonnal, minden igazolás nélkül felmondja a hármasszövetséget. Es ezután kezdünk mi ajánlatokat tenni, teszünk egymásután, sürün, mindig sűrűbben, ugy amint szoktak az olyan alkuszok : veneziaiak és nápolyiak, akik eleinte nagy összegeket követelnek, de mindig lejjebb mennek. Ott hagyják az embert, kimennek a szobából, becsapják az ajtót, becsületszavukat adják, hogy sohasem fognak ily áron megalkudni. S mikor látják, hogy az illető hajthatatlan, szépen visszajönnek a lépcsőn, beállitanak újra és azt mondják: »Meggondoltam magamat, elfogadom az ajánlatot*. (Derültség. Ugy van! Ugy van! balfelől.) Ily módon tárgyaltunk mi, t. ház, naj^rólnapra. Egymásután adtuk a konczessziókat, de mind eredménytelen volt; természetesen, mert abban az időben, aki békét akart, annak már egy uj szerződésszegést is kellett képviselnie Olaszországban, amely akkor már lekötötte szavát az entente-tal szemben, Giolitti kisérlete. melynek támogatása iránt tett nekünk egy ajánlatot, minden valószinüség szerint sikerre vezet, ha korábban történik, s ha korábban kezd tisztázódni a helyzet. Ez időben azonban már megvolt az eltökéltség a háborúra, megvolt a hangulat az egész országban, Sonnino volt a helyzet ura, nem a többség, sőt már forradalmat is képesek voltak csinálni azok ellen, akik még az utolsó perczben a békés utat választották volna. Ebben a perczben már a királynál is visszhangra talált a kabinet, mert máskülönben egy ujabb szószegéssel kellett volna a királynak is szemben állania. És ez idő tájban történt, t. ház, amint nagykövetünk jelenti, hogy Cadorna, aki azelőtt szintén nem volt a háború híve, azt a kijelentést teszi, miszerint látja, hogy mi sohasem fogunk megbékülni ezen áldozatokkal s nekik a revanch-sal kell számolniok ; ennélfogva jcbb most megverni Ausztria-Magyarországot, mint később, amikor szabadult a mai ellenségektől. Ez az argumentáczió olasz szempontból érthető is épen azon hibás politikánál fogva, hogy mi kihagytuk erőszakolni magunkból az engedményeket. Vagy semmit nem kellett volna adni, vagy akként adni, hogy ily félreértés ki legyen zárva. Akként kellett volna az ajánlatokat tenni, hogy velük ne dolgozzunk azok malmára, ne adjunk érvet azok szájába, akik kezdettől fogva a háborút akarták, (ügy van ! Ugy van ! balfelől.) Maga a mi nagykövetünk, báró Machio is beismeri ezt, amidőn azt mondja május 4-én (olvassa) : »Ha súlyt fektetünk egy utolsó egyezkedési kísérletre, akkor csak az esetleges kielégitő javaslatok megszövegezése körül tanúsítandó gyorsaság vezetne czélra. Mert ha Sonnino bizalmatlansága ujabb tápot nyer, — tehát maga mondja, hogy folyton bizalmatlankodik — ez a minister jellemére és hangulatára való tekintettel szükségkép a tárgyalások azonnali megszakitását vonná maga után«. Azután ezt mondja (olvassa) : »A döntésnek tehát a legközelebbi napokban be kell következnie ; azonban a legmesszebbmenő engedékenységgel s különösen ajánlataink szabatos s az akkord megkötésénél nyomban felhasználható formulázásáva] talán még megmenthető a helyzet.« Báró Burián maga ezt irj'a május 9-én (olvassa) : »01aszországgal folytatott megbeszéléseinkben olasz részen jelentékeny szerepe van annak az aggodalomnak, hogy messzemenő engedményekre csak pilanat^älag, a helyzet nyomása alatt, — tehát maga mondja itt, hogy csak félelemnek tulajdonítják engedményeinket — de azzal a hátsó gondolattal szántuk el magunkat, hogy azokat kellő alkalommal meg nem történtté teszszük.« S ez ellen bizonyos intézkedéseket hoz javaslatba. Látni ezekből, t. ház, hogy ilyen tárgyalás 'nem vezethetett eredményre, A minister ur egymásután czáfolja le önmagát. Egy nap azt mondja : ez a makszimális ajánlat. Másnap jön a végső ajánlattal és mikor ez sem vezet czélra, még jön három végajánlat, amely ajánlatok nem vezethettek más