Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

248 664, országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. vagyok. Dolgozott az olaszok gyorstüzelője. De hiába lőttek, a mi bakáink szuronyrohammal visszaverték az olaszokat egész Salcanóig. Borzasztó kép, halott halott hátán ! ! Elhelyezkedtünk az árkokba, a halottakat szépen kiraktuk az árokpartra. . . lepihentünk. Éjjelre a borzasztó ágyútűz megszűnt, amely délután egy órától este kilencz óráig tartott. Aludtunk egyet. Másnap reggel újból vártuk az ágyutüzet, amely azonban csak elvétve ismétlődött meg. De nem sokáig voltunk nyugodtan, mert működésbe jött a mi tüzérségünk és lőtt, de nem az ellenségre, hanem ismét mireánk! ! ! Hiába volt minden jelentés, az csak lőtt belénk. Ugyanazok a csehek voltak ! Nem volt elég nekik az előző napi, hanem még másnap is csak lőttek, de — minket. Halott volt most is elég, nem számítva a sebesülteket. Folyton hallatszott jaj ! jaj ! . . . összeszámláltuk hányan vagyunk, ugy ahogy a helyzet megengedte ... és csodák-csoda ja, oly kevesen maradtunk, hogy kezdtünk kételkedni, hogy hát akkor hogy birjuk tartani a frontot, hisz a bataillonnak csak negyedrésze van meg ! . . . És mégis tartottuk. Midőn azután a helyzet csendesedett, vagyis egy lövést sem. adtak le napokon keresztül az olaszok, akkor elvittek bennünket onnan más helyre, oda, ahol újból arat a halál bőségesen a magyar csapatok közt.« Ilyen fájdalmas felkiáltás jött egy helyről. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Gazság!) Vájjon más helyeken, ha nem is ilyen arányokban, nem találják-e meg ugyanazt a fájdalmas felkiáltást, amely a magyar csapatok lelkében él az egész fronton, hogy az a hadvezetőség, azok a tisztek, akik felettük állnak és talán nem magyar érzelműek, őket méltatlanul használják fel és nemcsak a nagy harczok érdekében pazarolják bőségesen a magyarság vérét és erejét, hanem, ime, mellékes utakon is ezek pusztulását, romlását idézik elő ? Nem tudom, hogy a levél egyes szavába, amelyet a mély fájdalom mondatott Írójának, nem jött-e be egy kis tévedés, nem tudom, de látom állandóan és mindezeket hallom sebesült tisztektől, szabadságra jövő tisztektől, legényektől, hogy a magyarságnak a fronton való elbánás nem méltó azokhoz a nagy áldozatokhoz, ahhoz a hősiességhez, amelyet a magyar csapatok a közös czél érdekében úgyis kifejtenek. Mielőtt áttérnék beszédemnek tulaj donképeni czéljára és befejező részére, még néhány szót méltóztassék megengedni, hogy elmondjak azzal kapcsolatosan, amit a külügyminister ur a békére vonatkozólag elmondott. Néhány szót kívánok én is ebben a tárgyban ujabban szintén elmondani. (Halljuk! Halljuk.') A békének szóbahozatala nem lehet nagyon káros, hisz a külügyminister ur különben nem hozta volna azt szóba. Persze nem abban a formában, mint ahogy mi szoktuk, de talán helyesebb is, hogy nem felelős tényezők ezt a kérdést oly formában beszéljék meg, amely a béke előkészítése felé, ha talán nem is teljes sikerű, de mégis egy jószándéku lépést jelent. Mit eredményezhet ez ? Eredményezheti, hogy a békehangulat általában a harczoló nemzetek közt terjed, hogy nemcsak a diplomácziának rejtett ösvényeibe terelődik a kérdés, de a népek szivébe, érverésébe, hogy az azután mint kész érett gyümölcs egyszer lehulljon. De eltekintve ettől, vájjon a tárgyi szempontok is, amelyek a béke alapjául szolgálhatnak, nem inkább beszélhetők-e meg azon tényezők által, amelyek messze állanak a hivatalos köröktől, amelyek szava csak tapogatózás, a szándékok, érvek egyszerű hangoztatása, de nem oly lépések, amelyek hivatalos válasz, vagy visszautasítás tárgyai lehetnének. Természetes, egy hivatalos formájú békeajánlat sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint a kérdésnek egyszerű parlamenti szőnyegre hozatala. A tárgyi feltételek megvitatása. Mi lehet ily tárgyi feltétel a háború befejezésére nézve ? Az, hogy nemzetek megsemmisüljenek, az, hogy nemzetek életerejét átmessék, bármily fokú legyen a gyűlölködés a nemzetek közt, ily vége a háborúnak nem lehet. Történelmi nemzetek életének biztonsága, jövő fejlődésük szilárd alapja kell hogy egy igazságos békének alapja legyen, mert enélkül az soha létre nem fog jönni. Amint Magyarország oly békébe, amely nemzeti életét, területi épségét megsértené és csorbítaná, bele nem mehet, épugy feltételezzük, hogy erős, élő, históriai nemzetek is az ő nemzeti életük megsemmisítését a béke feltételéül soha el nem fogadhatnák. Emellett itt van az a másik nagy gondolat, amely a háború mellett kezd mindjobban kialakulni, hogy ugyanis lehetetlenség az, hogy ez az óriási, vérengző harcz oly békével végződjék, amely ismét magában hordozza egy jövő nagy, talán még vérengzőbb háborúnak bekövetkezését. Ez a gondolat mindinkább terjed, hívekre talál, hogy igenis oly béke, amely Európa nemzetei közt a lefegyverzés alapján köttetnék, amikor egyetlen egy nemzet sem élhetne többé, talán hosszú időn keresztül, a fegyveres erők hatalmával, hogy igenis, ilyen béke szükséges. Békés alapokra kell fektetni a nemzetek jövő együttélését. Ez a gondolat mindinkább érlelődik és terjed és mindinkább belátják, hogy Európa népeinek boldogulását és megélhetését más alapokra kell fektetni, mint eddig, különösen akkor, amikor szemben áll velünk egy hatalmas nagy világ, amelynek népei fegyver nélkül, háború nélkül, katonaság nélkül élnek évtizedeken és évszázadokon keresztül és az odaköltöző népek békét és gyarapodást találhatnak ott, t. i. az amerikai Egyesült-Államokban. Meg kell gondolni, hogy Európa küzdő és harezos nemzetei a jövőben a versenyt ezzel az alakulattal szemben felvehetik-e, ha megmaradnak Európa népei a fegyveres felkészültségnek fokozása mellett. Hiszen akkor a kivándorlók tömege a milliókat is felülhaladó számokat fog elérni. Ez az életkényszer fogja az európai népeket rábírni, hogy a béke jövendő feltétele és tárgyi alapjaképen azt a szervezett békét, a lefegyver-