Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

664, országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. 249 kezes bekövetkezését elfogadják. Ha ez megérlelődik a nemzetekben, ha minden nemzet kebelébe nagyobbszámu Mvei lesznek ennek az eszmének, akkor mégis csak közelebb fog bekövetkezni az az idő, a mikor a hivatalos hatalom és állam és hivatalos parlament is azt fogja mondani: Vessünk véget a vérengzésnek, tereitessenek a nemzetek a béke útjára, adassék vissza minden nemzet a fejlődésnek, amidőn életét a kultúrának, a jólét fejlesztésének, a családi boldogulának és a nemzeteket boldogitó Ideáknak és eszméknek szentelheti és nem a vérengzés öldöklő angyalát és furiáit viszik a harczoló nemzetek közé. (Helyeslés a balés a szélsöbaóldalon.) Ezek után azt a témát érintem, amelyet beszédem tulajdonképeni témájának tekintek, t. i. a jövő alakulásának kérdését. (Halljuk ! Halljuk !) Már a múltkori beszédemben is érintettem és először annak adok kifejezést, hogy eltekintve néhány igen tekintélyes hangtól, amely e parlamentben felhangzott, általában ez a kérdés az elméket és a parlamentet nem foglalkoztatja oly mértékben, mint azt megérdemli. Hiszen kétségtelen, hogy nekünk minden gondolatunkat konczentrálnunk kell, arra is, hogy a háború okozta hiányokat, visszásságokat orvosoljuk, hogy az e kérdésben felmerülő tennivalókat megvitassuk, nemzeti erőinket konczentráljuk, szóval elsőrangú feladat a háború kérdése, amelyet a parlamentnek érintenie kell, de époly elsőrendű feladat az is, hogy a jövőt mérlegeljük, amely a nemzetre vár. Vita tárgyává tegyük, csoportosuljunk körülötte, hogy az általánosságokból, a szólamokból, amelyek gyönyörűen hangzanak, amelyek hiszen lelkünk mélyében élnek, végre kiemelkedve, a cselekvés és tettek terére lépjünk. (Ugy van ! ahol és a szélsőbaloldalon.) Gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam múltkori felszólalásomra volt szives reflektálni és kifej ezte azt, amit senki sem vont kétségbe, hogy lelke mélyében viszhangra talált a nemzet minden érdeke; mindaz, amit mi és minden magyar ember a jövőt illetőleg csak kíván. Gróf Apponyi Albert szép, lelkes, magávalragaátó szavakkal adott viszhangot ezeknek az érzéseknek, de hozzácsatolta, hogy feltételeket mégsem lehet felállítani, nem szabad a mi kiváHalmainkat feltételekként felállítani. Ebben teljesen igaza van, de vájjon nincs-e ez a kérdés teljesen túlhaladva, vájjon az a magyar harczos, aki két év és néhány hónap óta ott vérét ontja, azzal ment-e háborúba, hogy feltételeket állit fel, vagy most is feltételek megszabásával tölti-e idejét a fronton ? Nem ! ez senkinek gondolata sem lehet. De felhívom a figyelmet arra az egykori nagy véres küzdelemre, amelyben a most velünk szembenálló olasz nemzet egykor állott, amikor nemzeti egységét megteremtette ; az, aki vezére volt, az az egyszerű Camillo di Besno volt, aki később Cavour gróf neve alatt továbbvitte a nemzeti küzdelmet, amikor Milano falai alatt voltak és harczoltak, azt mondta : »Ti ma csak katonák legyetek, hogy holnap egy szabad nemzet szabad polgárai lehesKÉPVH, NAPLÓ, 1910—1915, xxxir. KÖTET. seték !« Nem a katona kötelessége, hogy intézkedjék a nemzet jövőjének kiépítése iránt. Az az államférfiak feladata, a politikusoké, akiket a nemzet bizalma odaállít azok érdekeinek védelmére. Hát mi megszegjük-e kötelességünket és amíg vérzik a magyar nemzet, ne gondoskodjunk-e a nemzet szilárd jövőjének kiépítéséről % (Ugy van ! a bal.- és a szélsőbaloldalon.) Hiszen nem lehet elképzelni, hogy rábízzuk a jövendő kialakulását a véletlenre. Hogy valahogy majd csak kialakul a helyzet. Majd megjönnek az államférfiak, a politikusok és ebben az irányban a nemzetet megillető jutalmat annak idején majd kikeresik. Ha előttünk nem volna a történelem, akkor egészen könnyen, lehet mondani könnyelműen bele lehetne menni a kérdések ilyen elodázásába. De méltóztassék csak visszatekinteni a múltra. Midőn Mária Terézia trónjának megmentése után, melyben a nemzet vérét hullatta, elkövetkezett a béke, vájjon azok a politikusok vitték-e a közhatalmat, akik a nemzet javáért akartak működni ? Nem. Előállottak akkor is Kazinczy emberei, a hiúk, megtántorodtak, odaállottak azok, akik a császári hatalom fényében akartak tündökölni és a nemzet elesett igy azoktól a jutalmaktól, amelyeket áldozataiért joggal várhatott. Gondoljunk csak vissza a napóleoni felhívásra, mely hangoztatta, hogy századok után itt van az idő, hogy törjük össze a rabigát — és egy kar meg nem mozdult, de megmozdult minden törekvés a dinasztia érdekei mellett. A magyar ismét vérzett, hogy megmentse az uralkodó rendszert. Vájjon telj esitették-e akkor is a nemzeti kívánalmakat ? Nem. Az országgyűlés összehívásának megtagadása és a híres adminisztrátori rendszer felállítása volt a jutalom. A magyar harczi vitézség olyan köztudomású, hogy az Északi-tengertől a Fekete-tengerig mindenki tud róla. Erre a magyar harczi készségre nagyon jellemző a krimi háborúnak az a kis epizódja, amikor a háború utolsó szakát vívták és még folyt Kars várának ostroma; Európa elhatározta, hogy engedi a várat az oroszok által bevétetni, az angol-franczia hadak már csak látszólagos védelemre szorítkoztak, majd az angol várparancsnok feladta a várat. De a magyar vitézek nem törődtek a parancscsal, azok a magyar vitézek, akik Guyon és Kmetty 48-as hősök vezetése alatt harczoltak a védőseregben, előtörjek, kivágták magukat és megmentették a magyar nemzeti »harczi dicsőséget«, de ugyan miért ? Magyarországnak vére hullott akkor is, amikor uralkodóházunknak meg kellett szereznie az európai gyarmatokat, amelyeket azután ismét el kellett veszteni. Hullott bőségesen mindannyiszor a magyar vér, anélkül hogy Magyarországnak ebből bármi haszna is lett volna. (Ugy van! a baloldalon.) Hát ezt a kort akarjuk mi megismételni ? Ottvan Romániának, egy hét milliónyi nemzetnek példája. Hogy semlegességét biztosítsák, körülveszi őt a diplomáczia, területeket ajánl fel neki, felajánlja Bukovina egy 32