Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

664, országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán, 247 a szélsőbdoldalon.) meg kell nézni, hogy kik azok, akik nem pótolhatatlanok, akiket működésük helyéről el lehet vonni, mert esetleg százezrek is elvonatnak igy hadkötelezettségük teljesítésétől. Ezeket a felmentéseket többen nagyon helyesen revizió alá kívánták venni. Természetesen csak a jogtalan felmentésekről lehet szó, mert azoknak, akik a gazdaságok ellátása, a föld megművelése czéljából mentetnek fel, hogy ellássák kenyérrel az egész harczoló nemzetet, vagy másoknak, akik nélkülözhetetlen munkát folytatnak, felmentését senki jogtalannak nem tekinti. Igenis, igazságot kívántunk az egyén számára, hogy senki se vonhassa ki magát jogtalanul hazafias kötelessége alól, de legyen szabad újra rámutatnom, hogy akkor a nemzet számára is igazságot kell követelnünk; (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) akkor kívánnunk kell azt is, hogy amint mi megteszszük kötelességünket minden téren utolsó erőnk latbavetésévol : ugyanolyan harozi készséget kívánunk meg a velünk együtt küzködő népektől, a másik állam népeitől és mindenkitől, akinek ebből a harczból részét kivenni kötelessége. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) És akkor, midőn ezt teszszük, fáj az az igazságtalanság, amelyet nemzetemmel szemben elkövettetni látok. Fáj az, midőn látom, hogy a 45 éven felüli, sőt 52 éves emberek, hogy az apák, a nagyapák ott harczolnak, vérüket ontják a fronton, mig más nemzetek részéről ugyanezt a szolgálatot nem látom. Fáj nekem látnom azt, hogy a harczosoknak nemcsak ránk eső kontingensét kell a magyarság létszámából kiállítanunk, hanem be kell töltenünk azokat a kereteket is, amelyek a másik állam megbízhatatlan elemei miatt megüresednek (Ugy van I ügy van ! a szélsőbaloldalon.) és hogy Magyarország nemcsak a saját létszámának megfelelő szolgálatokra van kényszerítve, hanem ezen túlmenő szolgáltatást is követelnek tőle. Olyan fájdalmak ezek, amelyeknek itt kifejezést kell adnom, midőn olyan hadvezetéssel találkozunk, amely nemcsak helyesnek, jogosnak tartja azt az igazságtalan bánásmódot, amelyet ezzel a nemzettel szemben tanusitanak, hanem emellett ugy rendelkezik, hogy még a frontszolgálatokban is mindig a magyar vér, a magyar csapat, a magyar haderő legyen az, amely túlontúl kivegye részét a harcztéri kötelesség teljesítéséből. (Úgy van! Ugy van/ a szélsőbaloldalon.) Bocsánatot kérek, mindannyian vállalkozunk arra, hogy ebből a harczból a reánk eső részt becsülettel, erővel, tisztességgel kivegyük, de olyan eljárást nem helyeselhetünk, mely nemzetünk elv érzésére vezethet. Tiltakozunk oly eljárás ellen, hogy azok, akik ezen harczok alakulásait vezetik, ha részben a magyar vitézségben és erőben rejlő érték felhasználása által is vezettetik magukat, de részben a magyarság pusztulásának kívánsága se nagyon idegen előttük, midőn a magyar elemet ilyen túlhajtott követelmények elé állítják. (Igaz ! Úgy van ! a szélsőbaloldalon.) Igenis parlamenttünk az, amelynek nem szabad némának maradnia ezekkel a panaszokkal szemben. A parlament kell hogy meghallja a mindenünnen jövő igaz panaszokat és vádakat és kell hogy odaférkőzzék azokhoz, akik a hadvezetés élén állanak és nemcsak a tehetetlenségnek, hanem a magyar nemzet iránti ellenséges érzületnek, vagy legalább a régi czopfos helytelen felfogásnak is kifejezői és kell hogy a parlament azoknak a helyeikről való eltávolításukat teljes erővel követelje. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Keni azért, hogy valamely még oly kicsiny mértékben is jobban izgassam a kedélyeket, de mindenekelőtt kötelességszerűen hivatkoznom kell nekem is egy levélre, amelyet a belém, mint népképviselőbe helyezett bizalomnál fogva intéztek hozzám és amelyet a sok közül elhallgatásra méltónak nem találok, amely azonban csak egy kicsiny ablak, amely bevilágít azokba a viszonyokba, amelyek talán az egész hareztéren uralkodnak. Ez a levél, amely a Feldposttal jött a harcztérről és a múlt hó 31-ikén kelt, többek között a következőket tartalmazza (olvassa): »Mi, 48-as batalion, rezervában voltunk Szent Katarinánál, Görztől jobbra, Monté Sabotino tövében. Előttünk a 35-ös és 55-ös cseh ezrecftk voltak, amelyek az állást tartották, de csak addig, mig az olaszok nem támadtak. Mikor azonban támadni kezdtek, megadták magukat. Ekkor következett el a mi szolgálatunk. Alarmba előre mentünk, mert azt mondták, hogy erősítésnek be kell vonulni az árkokba. Még ekkor sem tudatták velünk, hogy előttünk már nincsenek a mi csapataink. Mi abban a hiszemben voltunk, hogy a mieink még tartják az árkokat. Tisztjeink patrullokat küldtek előre az árok megkeresésére, de azok bizony saját katonaságunkat nem találták sehol, hanem találtak olaszokat. Ragyogó augusztus 15-iki délután volt, egy felhőcske sem takarta a napot. A kilátás mindenfelé akadály nélkül történt. Batallionunk egy domb mögé vonult, hogy megvárja kisebb előretolt csapataink jelentését. Egyszerre azonban saját tüzérségünk 10 és V-j czentiméteres salve-szerü ágyutüzet adott le ránk. Hullott az ember . . . A mi tüzérségünktől! Csehek voltak ! . . . Hiába volt minden telefonozás, hogy rövidet lőnek; ők csak tüzeltek. (Nagy mozgás a szélsőbaloldalon.) Három sárga zászlót is kitűztünk; hiába volt minden, csak lőttek, pedig láthattak, — hiszen mi is láttuk az ágyukat, ahonnan lőttek . . . Az olasz tüzérség sem maradt tétlen, dobpergésszerü ágyutüzet adott reánk szakadatlanul . . . Mi két tüz közt voltunk. Itt volt hős batallionkommandánsunk is, Habacher, csak a neve német, de azért magyar ember. Ily helyzetben voltunk, de amikor megkaptuk a parancsot az előnyo múlásra, mentünk, mint az oroszlánok, velünk volt az alezredesünk is . . . Peregtek az olasz ágyuk, nem volt egy négyzetméter terület sem, ahova nem esett volna gránát. Azt mondták idősebb katonáink, hogy ilyen ágyútűz talán még Gorliczénél sem volt és mi azért mégis mentünk előre! ! Kiszínezni nem tudom, mert iró nem