Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

szeptember 20-án, szerdán. 245 664. országos ülés 1916 s t. barátom, Polónyi Géza megkísérelte, hogy: Látják az urak, nincs semmi fennakadás. Háborút viselünk, milliárdos költségeket szavazunk meg. íme, károm éven keresztül már évről-évre be­állítottuk ezeket a költségeket, — igaz, hogy kissé eldugva, az indemnitás alakjában. íme, nincs delegáczió és mégsem akadtunk meg. Itt van a törvényhozás termében az intézke­dési jog. Milliókat állítunk fegyverbe delegáczió nélkül és megszavazzuk azok költségeit. íme, a jó mag} r ar országgyűlés ! Amikor az a könnyelmű fiu nem teljesiti többé a maga kötelességét, vissza­térünk ide. Nekünk kell átvenni a szerepet, nekünk kell megragadni a kezdeményezést. És az isteni Gondviselés adja azt számunkra, hogy attól a té­kozló fiútól az uzsorások kezébe adott jogainkat lassankint visszaszerezzük és a magyar országgyű­lést megillető méltóságot ismét helyreállítjuk. Ha ezt teszszük, akkor ebből a háborúból nemcsak azzal a tanulsággal kerülünk ki, hogy a delegáczió nem teljesítette kötelességét, hanem ayzal is, hogy ezeket a jogokat, amelyeket talán helytelen meg­ítéléssel bíztunk ezen szerv kezelésére, vissza­kérjük a magyar parlament számára. (Elénk helyes­lés a hátoldalon.) T. képviselőház ! A külügyi és hadügyi kér­dések bőven meg voltak hányva ebben a házban és én azokkal behatóan foglalkozni már csak azért sem kívánok, mert múltkori felszólalásomban bőven igénybevettem e kérdéseknél a tisztelt ház figyelmét. De rá akarok mutatni arra, hogy íme, milyen örvendetes dolog, hogy kétévi mélységes hallgatás után a parlament most nyíltan feltárja azokat a hibákat, amelyek különben az egész világ előtt ismeretesek, de amelyeket eddig nekünk szóvátenni nem lehetett. íme, milyen megköny­nyebbülést, fellélegzést idéz elő országszerte az, hogy végre akad egy fórum, amely a magyar érdekeken elkövetett sérelmeket orvosolni kívánja és az elkövetett hibák megismétlését lehetetlenné akarja tenni. Erdély ügye egész méltán a leglángolóbb szenvedélyeket keltette fel és országszerte azon gyanút terjeszti, hogy abban az eljárásban bizo­nyos téndenczia volt a magyarság, magyar véreink ellen. Es ha ez távol is áll bizonyára a kormány­zat szándékaitól, de tekintsenek vissza önök is a csak néhány év előtt itt lefolyt jelenetekre, amikor a románságot mindenféle kedvezménynyel kíséreltük meg a magyarság javára megnyerni. Nem teszek ellene kifogást. Helyes volt az inten­czió, hogy legalább a magyar románságot válasz­szűk el a romániai románság tendencziáitól. De Mttuk, hogy egyúttal milyen gondatlansággal visel­tettünk azon véreink érdekei ellen, akik ott, Magyarország határszélén ezer év óta hűséggel, becsülettel szolgálták a magyarság ügyét. (Igaz! Ugy van ! balfelől.) Ök ott iparűzéssel, gazdálkodással jólétet teremtettek maguknak' és íme, a mi gondtalan­ságunk folytán bekövetkezett ez a rettenetes hely­zet; hogy mi, egy 20 milliónyi nemzet, amelyik 1000 év óta él itt, nem birta annak a határszéli szegény magyarságnak és a vele egy életet folytató szász­ságnak érdekeit megvédelmezni. Kiesett a kereső eszköz azok kezéből, a szegényedés útjára tértek. A kapuk kinyittattak és a 20 milliónyi nemzet ke­beléből megindult a kivándorlás a felé a kis 7 mil­liónyi nemzet felé, amely 50 év óta él csak állami életet, de mégis felszívó erővel bir velünk szemben, meit ott a teljes állami élet berendezkedettsége nyújt lehetőséget a megélhetésre. Kinyittattak azok a kapuk a szegény székelységnek, amely ezer és ezerszámra vándorolt ki Romániába, hogy most azokon a nyitott kapukon át a románok betörjenek, vagyonában és egész létében támadják meg és föl­dönfutóvá tegyék azt az általunk nem védelme­zett nemes fajt. (Igaz ! Ugy van! a baloldalon.) Amikor a nemzet ezen fáj ó sebére irt kívánna, akkor megjelenik minden szó nélkül egy kitüntetés. Elégtétel helyett, a bűnösök megbüntetése helyett ott ég az a kitüntetés, mint egy seb, mint egy szégyenbélyeg a nemzet homlokán. íme, — hir­deti ez a kitüntetés — ez az az ir, amelyet te, szenvedő nemzet, sebeidre fogsz kapni. Ez az, ami bennünk az elkeseredést a végletekig fokozza, hogy ilyen nehéz helyzetben is ilyen eszközökkel élnek ellenünk, (ügy van ! balfelöl.) Az igen tisztelt külügyminister ur azt mondja, hogy a román és az olasz kérdést más sem birta volna szerencsésebben megoldani, más sem birta volna ezt a háborút kikerülni. A román kérdés aktái még nincsenek előttünk, de amint más oldal­ról is tudjuk, fenforgott annak lehetősége, hogy diplomácziánk bizonyos kárpótlásokat ajánlott fel Romániának. Felajánlotta Bukovinának egy ré­szét, felajánlotta. Magyarországból határkiigazitás czimén bizonyos területek átengedését, Erdély autonómiáját, ami közigazgatási elkülönítést jelent Erdélyre nézve. Mindezen kísérletek megtörténtek, hogy Romániát megnyerjük. De nemcsak ezek tör­téntek, hanem az is, hogy Románia évtizedeken keresztül irtó hadjáratot folytatott nemzetünk presztízse ellen, hogy lejárassa a külföldön Magyar­ország tekintélyét és magát a mi zsarnokságunk­kal szemben mint üldözött fajt tüntesse fel. S mi­kor ezzel szemben védelmet kértünk a külügyminis­teri széktől, soha semmi támogatást nem kaptunk. Most is a semleges államokban ott folyik ez a szer­vezett harc nemzetünk tekintélye ellen és semmiféle eszköz nincs, mely azt paralizálná. A külügyminister ur eljárása az olasz kér­désben sem volt szerencsés. E kérdés aktáit gróf Andrássy Gyula már a képviselőház elé terjesz­tette és szavaihoz nincs hozzátenni valóm. De azt látom, hogy míg a háború elején jogosult volt az a brüszk fellépés, melyet Szerbiával szemben tanúsítottunk s mely okvetetlenül háborúra kel­lett hogy vezessen : nem volt helyes, hogy akkor, amidőn már háborúban voltunk, minden eszközt fel nem használtunk arra, hogy Olaszországot semlegességre bírjuk. Arról az eljárásról, amelyet a külügyminister ur e tárgyban folytatott, azt mondta a ministerelnök ur, elszólva magát, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom