Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-663

663. országos ülés 1916 szeptember l9-én, kedden. 223 delegáczió összehívása iránt beadja gróf Andrássy Gyula utján indítványát. Azt szándékoztam mondani, hogy vita folyik, de erről nem beszélhetek, mert hisz itt nem vitázik senki, itt csak a mi felszólalásaink következnek egymás után. Egymásután adják elő a szónokok a legkeményebb bírálatokat az elkövetett hibákról, bírálják a külügyministert, bírálják a hadügyministert, bírálják a ministerelnököt, bírálják a földmivelésügyi ministert, a kereskedelemügyi ministert stb. . . . Kún Béla: Az egész munkapártot! Szmrecsányi György:... és az egész munkapártot, de a többségi párt részéről eddig senkinek egyetlen egy szavát sem hallottuk. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Rakovszky István: Az erdélyi képviselők! Szmrecsányi György: Azon botránkozom én meg, hogy amikor Erdélyben mandátumokat kell szerezni, akkor a munkapártot ott látjuk, (Ugy van! Ugy van ! a bal- és a szélsobaloldalon.) — sajnos, Erdélynek körülbelül kétharmad részét munkapárti képviselők képviselik — de egyetlen egy sem tartotta érdemesnek, hogy a száját itt az ülésen kinyissa. (Ugy van! balfelöl.) Engedelmet kérek, ez nem vitatkozás, ez nem módja a parlamenti tárgyalásnak, ez megcsúfolása minden parlamentarizmusnak. (Ugy van! balfelöl.) Huszár Károly (sárvári): Az egész szászság elpusztult és egyetlen egy szász képviselő sem szólalt fel. Szmrecsányi György: Ez a nemzet 1914. augusztus elején, illetőleg Julius végén a legszebb reményekkel eltelve, ajegnagyobb bizakodással ment a háborúba. Őszintén mondva, nem hittem volna, hogy olyan lelkesedés lesz mindenütt tapasztalható, mint aminőt láttunk. Most pedig, a háború harmadik esztendejében, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, — igaz, hogy rajtunk kivül álló okoknál fogva — azok az eredmények, amelyek a hareztéren, a diplomácziában, a politikában elérettek, egyáltalában nincsenek arányban azokkal az áldozatokkal, amelyeket ez a nemzet, ez az ország minden erejének megfeszítésével hozott. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) Kun Béla: A hősök meghaltak, a diplomaták mindent elrontottak! Szmrecsányi György: Már a háború első hónapjaiban láttuk és tapasztaltuk azt, hogy ezt a kezdetben megnyilvánult lelkesedést akkor, midőn a harcztérről a kudarezok hire jött, egy nyugtalansági, bizonytalansági érzés váltotta fel. Ez az érzés eleinte mindenkinek csak lelke legmélyén elrejtőzve létezett. Mindenki érezte azt, — én legalább ugy voltam vele — hogy a dolgok nem mennek ugy, ahogy menniök kell, hogy a dolgok nincsenek rendben. Őrizkedtem, hogy még legbizalmasabb baráti, vagy családi körben is kifejezést adjak ennek a nyugtalanító érzésnek. Miért? Mert azt gondoltam, hogy talán tévedésben vagyok, hiszen arra nem gondolhattam, hogy olyan dolgok fognak elkövetkezni, mint amilyeneknek — sajnos — tanúi voltunk. Amikor azután a nyugtalanító érzések — sajnos — a mindig ismétlődő és egymásután szakadatlan lánczolatban következő kudarezok hírére az egész országban elterjedtek és a lelkeken nyugtalanság vett erőt, ez a nyugtalan érzés nem maradt meg abban a kis körben, hanem mindig jobban terjedt, belepte az egész országot, mint a víz sima tükrére vetett kő gyürüs hullámai. Ezt a nyugtalanságot, amely országszerte volt tapasztalható, az a szerencsétlen titkolózó és eltussoló rendszer, ahogy ezeket a dolgokat kezelték, csak növelte. A sajtó egyáltalában nem tölthette be hivatását a czenzura miatt. Az események tárgyalása lehetetlen volt, mert hiszen bűntető következményei voltak. Ha valaki privát társaságban is beszélt, nem tudta, nem fogják-e becsukni. A szabad véleménynyilvánítás teljesen el volt nyomva, a parlament nem ülésezett, a közvéleménynek tehát abszolúte nem volt irányítása. Kérdem: hozzájárulhatott-e ez a lelkesedésnek gyarapításához és szitásához? Abban mindenki kell hogy egyetértsen velem — és ez a vélemény alakult ki már országszerte — hogy először a vezetésben óriási hibák történtek, olyan hibák, amelyek túlnyomó nagyrészben elkerülhetők lettek volna. Mindenki látja azt, hogy nálunk nem tudnak az emberek tanulni és mindenki látja azt, hogy a vezetést gyakorló, illetőleg az ügyek élén álló embereknek legtöbbje per absolufcum nem áll hivatása magaslatán, (Ugy van! balfelöl.) Kezdettől fogva vallottam, vallom és fogom vallani azt, hogy az eltussolás szópitgetésének abszolúte semmiféle helye nincs, minden kertelés nélkül be kell vallani az ország szine előtt az igazat, a'valót, a tényleges helyzetet. Gróf Apponyi Albert gyönyörűen mutatott erre rá múltkori nagy beszédében, amikor azt mondotta: »A magyar nemzetben megvan a férfias erő, hogy életbevágó ügyeinek nyilt tárgyalását elbírja.« Kizártnak kell tartanom azt, hogy az ügyeknek nyilt tárgyalása, hogy a veszedelmekre való utalás a hareztéri helyzetet károsan befolyásolja. A nemzetnek igenis joga van, hogy azt a helyzetet, amelybe belesodortatott, minden szépítgetés nélkül megismerje. Minden ezzel ellenkező állítás, nagyképüsködés és csakis azok részéről érthető, akik a dolgok intézésében ludasok. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Fel kell tenni mindenkiről annyi érettséget, komolyságot és hazafiságot, hogyha nyíltan felfedetnek a bajok, ha nyíltan mutatnak rá az esetleg elkövetkezhető veszedelmekre, akkor, ha a nemzet látja, hogy czéltudatos és bölcs vezetés van fönn, fokozott mértékben feszíti meg áldozatkészségét. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Ellenkező esetben beáll az elégedetlenség, a nyugtalanság, az elkeseredés, az ebből szár-