Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-662

172 662. országos ülés 1916 szeptember 15-én, pénteken. Lovászy Márton : Ezenkívül az a magyarázata, hogy az osztrák seregtestekben magyarok vérzenek és a magyarság véráldozata, amint azt a köztudat tudja, sokkal nagyobb, mint Ausztriáé, ami abból a tényből is nyilvánvaló, hogy a fronton lévő csapatoknak 65%-a magyar honosokból kerül ki. (Igaz l Ugy van! balfelől.) Ily körülmények közt igazán méltatlan a tisztelt ministerelnök urnak az a válasza, amely a világos tények ellenére lekiesinyli Magyarország véráldozatát és olybá akarja feltüntetni a dolgot, mintha Ausztria nagyobb véráldozatot hozott volna. Ennélfogva jogos az a magyar kívánság, hogy szövetségeseink is hasonló nagy véráldozatokat hozzanak, hogy ezáltal az ő területüket önmaguk megvédhessék, hogy igy a magyar katonaság a messzeeső frontokon felszabaduljon és hazajöhessen a hazai földet megvédeni. (Igaz ! ügy van ! balfdől.) Mit érezhetnek azok a magyar katonák, különösen azok a székely katonák, akik a Stochod partján, vagy az Isonzó-fronton küzdenek, mikor tudják azt, hogy az ő saját tűzhelyüket idegen ellenség dúlja fel, pusztítja, szeretteiket talán meg is öli, családjukat pedig földönfutóvá teszi. Ezekkel a székely és magyar katonákkal sem a ministerelnök, sem senki nem fogja elhitetni, hogy a Stochod-könyöknél, vagy az Isonzó-fronton saját hazájukat védik, mert tudják, hogy amig azok az idegen vidékek megoltalmaztatnak, addig saját tűzhelyük elpusztul. (Igaz! Ugy van! balfdől.) amikor mi azt látjuk, hogy az osztrák területnek minden rögét körömszakadtig védelmezik a magyar katonák, amikor azt látjuk, hogy a hadvezetőségnek van elég katonai ereje ahhoz, hogy a Wojusa alsó folyásánál megakadályozza azt, hogy ott az olasz hadsereg áthatoljon, ekkor teljes joggal mondhatjuk, hogy Erdély határa van olyan fontos, mint a Wojusa alsó folyása (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és hogy M •: gya rország érdekeit a magyar kormány, a hadvezetőség és a külügyi vezetőség másod- vagy harmadrendű kérdésnek tekinti. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nagy örömmel olvastuk pár nappal ezelőtt, hogy a német katonák máT érintkezésbe állnak Nagyszebenben, Petrozsény vagy Hátszeg körül az oláh katonákkal. Én azt tartom : leghelyesebb elv az, ha szövetségben vagyunk is, ha egységes frontunk van is, hogy minden nemzet védje a maga földjét: a németek a német földet, az osztrákok az osztrák földet, a magyarok pedig a u: agyar földet, annyival inkább, mert e nemzetnek, amint imént rámutattam arra. véráldozata több millió katonát tesz, hiszen közelebb áll az a szám, aüelyet Magyarország kiállít, a négy millióhoz, mint a három millióhoz . . . (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Négy milliónál is több !) Hát amikor ez a nemzet négy millió katonát állított csatasorba, akkor a legkevesebb, amit követelhet, az, hogy nem ezt a rengeteg tömeget mind, de annak egy csekély töredékét, háromnégyszázezer embert bocsássanak e nemzetnek rendelkezésére, hogy gyermekei földönfutókká ne legyenek. Mert a hadseregnek mégis csak első és legfontosabb feladata, hogy a hazai földet védje, az idegen inváziót visszautasítsa, az ellen az országot megvédelmezze. A hatalmi érdek csak másod- vagy harmadsorban jön. De, t. ház, amint mondottam, arról van most szó: hogyan lehetne, mi az útja annak, hogy ebből a bonyodalomból kiláboljunk. Nincs ennek más módja, t. ház : verjük ki a románokat, azután pedig kössünk békét. (Helyeslés balfelől.) Nagyon örülök, t. ház, hogy a külügyminister ur is ebben a megjelent hírlapi üzenetben azt a reményét fejezte ki, hogy Románia le veretése után a béke megköthető lesz. (Helyeslés balfelől.) Remélem, hiszem és követelem a t. külügyminister úrtól, hogy — nem mint a múlt év végén, amikor elszalasztottá a rendkívül kedvező alkalmat — most nem marad meg a reménységnél, hanem tenni fog, cselekedni fog, mindent el fog követni, hogy a béke megköttessék. (Helyeslés.) Mert, t. ház, bocsánatot kérek, ilyen hadvezetés s ilyen külügyi vezetés mellett nincsen értelme annak, hogy a Fart pour Fart módjára mi la guerre pour la guerre-t folytassunk. Azt hiszem, szakítani kell már azzal a babonával, hogy itt a parlamentben nem szabad a békét hangoztatni, mert ezt az ellenség a mi gyöngeségünk jelének tekintheti. Ha a békevágy csak a mi nemzetünket szállta volna meg, akkor még hozzá tudnék járulni ahhoz, hogy rejtsük el ezt a vágyat. De nem tudom elhinni, t. ház. hogy 26 hónapi háborúskodás után Európa valamennyi nemzete ne volna annyira elfáradva, ne kívánná a békét legalább annyira, mint mi. (Ugy van ! balfelől!) Tehát igenis fel lehet állítani a követelést : kössünk méltányos, igazságos békét, amely Magyarország integritását megóvja. Es kössünk tartós, állandó és szilárd békét. Megvan ennek a módja, t. ház. De nem azon az utón kell ezt keresni, melyen a fejedelmek, diplomaták, külügyministerek s az úgynevezett államférfiak keresik. Azt látjuk, t. ház, hogy ennek a háborúnak pusztításában tönkrement, megsemmisült a nemzetközi jog. Építsünk fel tehát egy uj. szilárdabb nemzetközi jogot, mely a nemzetek közt a békét és egyetértést biztosítja. Bűnt követnénk el hazánk, nemzetünk és az egész nemzetiség ellen, ha azokat a súlyos tanulságokat, melyek e világháborúból származnak, le nem vonnók. A legelső tanulság az, hogy az emberiségnek az az állapota, melyben az egész emberiség úgyszólván két nagy, egymással szemben álló hatalmi csoportra van osztva, veszélyes az emberiségre, veszélyes a békére. Mert ebben a két, szembenálló hatalmi csoportban kifejlődik a fegyverkezési verseny, mely az állandó feszültséget csak neveli. S bármelyike ezen hatalmi szövetséghez tartoíó államoknak kerül ellentétbe a másik hatalmi csq.port valamelyik államával, minden egyes esetben nem egy izolált háború szakadhat reánk, hanem mindig a világháború réme fenyeget. Hiszen az elmúlt évtized során többizben, talán két-három