Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.

Ülésnapok - 1910-652

652. országos ülés 1916 augusztus 23-án, szerdán. 259 érdek. De ép azért, mert így áll a dolog, azt tartom, hogy mindenkinek kötelessége, akinek ily esetek tudomására jutnak, hogy ez eseteket a hatóság tudomására juttassa, de oly konkrét vádak alakjában, melyek a további eljárás megindítására alkalmasak. Arra kérem a t. képviselő urat és mindenkit, hogy az értésére jutó ily eseteket hozza tudomására bármely hatóságnak, másfelől azonban tartózkodjék oly általános állításoktól, oly általános vádaskodásoktól, melyek nyugtalanságot és elkeseredést szülhetnek a közönségben, ártalmára lehetnek az elszánt, emelkedett hangulatnak, melyre szükségünk van, hogy a magyar nemzet megáÜja helyét e küzdelemben, és melyek oly szhiben mutatnak be bennünket az egész világ előtt, melyre a magyar nemzet rá nem szolgált, meg nem érdemelt. (Élénlc helyeslés jobbfelöl.) Ezt kívántam megjegyezni, ismételve, hogy ezt sem végleges, sem ideiglenes válasznak ne méltóztassék tekinteni. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Ráth Endre: T. ház! Minthogy a ministerelnök ur nem adott választ, én nem kívánok szavaival bővebben foglalkozni. Csak azt az ígéretet teszem, hogy adataimnak Pozsonyra vonatkozó részét majd közlöm Neisziedler t. képviselőtársammal. Elnök: Az interpelláczió kiadatik a kormánynak. Következik Huszár Károly képviselő ur interpellácziója. Huszár Károly (sárvári) : T. ház ! Számolok azzal, hogy az idő már előrehaladt és utánam még tán 20 képviselő fogja igénybe venni a t. ház figyelmét s ezért a lehető legrövidebbre szabom beszédemet. T. ház! Nem mulhatik el a képviselőháznak egyetlen ülésszaka sem anélkül, hogy meg ne emlékezzünk a hadirokkantakról, a hadiözvegyekről és árvákról. Az imént azok vonultak fel szemeink előtt, kiknek a háború csak konjunktúra, kik abban semmi rizikót nem viselnek, de minden lépésük után megkapják a maguk sápját. Ezekkel szemben én felvonultatom a ház lelki szemei elé azon hősöket, kik testük épségét áldozták fel, hogy megvédelmezzék legtöbbször nem saját vagyonukat, hanem a magyar társadalom vagyonát. Ha valamit elvárhat egy nemzet vitéz hadserege, annak rokkantjai, bénái, hadiözvegyei és árvái: az az, hogy a nemzet gondoskodjék róluk ugy, mint hozzájuk méltó. T. ház! Daczára többszöri felszólalásainknak, a rokkantkérdés a mai napig is a kezdet nehézségei stádiumában van. Van ugyan rokkanthivatalunk, történtek is intézkedések, ezek azonban meg nem felelnek sem a szükségletnek, sem azon követelményeknek, melyeket az élet drágasága, a társadalmi életben való elhelyezkedés nehézsége a háborús viszonyok között a rokkant katonákra ró. Ha összehasonlítjuk az egy vezénylet alatt ugyanegy lövészárokban küzdő német katona és magyar katona sorsát, ha mint rokkantak térnek haza, oly disparitást találunk, mely égbekiáltó igazságtalanság saját fajtánkkal szemben, mely pedig a véradó nagysága, vitézeink hősiessége tekintetében semmiben sem áll a szövetséges hadsereg mögött. Csak négy számot említek. Ha rokkanttá válik egy német katona, 698 márkát kap évenkint, a magyar csak 252 koronát. A német rokkant altiszt kap 1080 márkát, a magyar 348 koronát. Pedig az 1915-iki törvény lehetővé tenné, hogy minden rokkantunk 600 koronáig terjedő illetményekben részesüljön. De a hatósági közegek, melyek kiszabják az illetékeket, a törvényben nyújtott e felhatalmazással nem élnek és alacsonyabb illetéket állapítanak meg. Azonfelül még ez a nevetségesen csekély, szégyenletes koldusalamizsnának nevezhető összeg, melyből abszolúte megélni nem lehet, melyből a rokkant a legelső nehézségeken sem bir átesni, csak nagy nehézségekkel jut hozzá. Az az eljárás, mig e pénzhez hozzá tud jutni, oly lassú és nehézkes, hogy lehetetlen, hogy egy ember, akinek pártfogója nincs, ezekkel a nehézségekkel meg tudjon küzdeni. Annyi mindenféle formalizmushoz, oly nehézkes eljáráshoz van ez kötve, amely igazán felesleges és azért ezt el kellene kerülni. De, t. ház, annak ellenére, hogy itt van rokkanthivatalunk, amely, elismerem, nagy jóakarattal, de mindenesetre — sajnálom, hogy ezt a szót kell használnom — bizonyos dilettantizmussal foglalkozik a rokkantak ügyével: a magyar képviselőház a kormány részéről a mai napig nincs arról tájékoztatva, hogy a rokkantak érdekében a magyar kormányzat mit tesz. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy vegyes társadalmi bizottságok privát diligencziából, állami támogatás mellett vagy anélkül mit csinálnak. Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy a kormány részletes, mindenre kiterjedő beszámolót adjon, hogy a nemzet legjobb fiaival, ezekkel a hadi rokkantakkal, akiknél többet senkinek sem köszönhet az ország, hogyan bánt el, hogyan gondoskodott róluk és mit tett érdekükben. (Halljuk! Halljuk!) Két esztendeje folyik a háború; annyi idő óta egy ilyen kimutatás, egy ilyen jelentés már feküdhetnék talán a ház asztalán. (TJagy van! balfelöl.) A kormánynak legelemibb kötelessége ez azokkal szemben, akik még a harcztéren állnak, azokkal szemben, akik még ezentúl mennek oda, és első sorban azokkal szemben, akik szenvedő tagjai voltak ennek a hadjáratnak. (Ugy van! Ugy van! bal felöl). Azt látjuk Budapest utczáin, hogy a rokkantak már ma kéregetni kénytelenek! Az embernek köny szökik a szemébe, orczája pedig elpirul, ha látja az utcza egyik oldalán kimenni a menetszázadot a városból nótaszóval, nemzeti dalok kíséretében, a másik járdán pedig már ott kéreget az, aki hazajött a háborúból, mert az állam nem gondoskodott róla, hogy ne kelljen koldulnia. Ott tartunk már megint, mint egy nagylelkű püspökünk 33*