Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.

Ülésnapok - 1910-652

200 Ü&2. országos ülés 1916 augusztus 23-án, szerdán. mondotta, mint Solferinó és Königgrätz után, hogy itt megint verklivel kell járniok a szegény rokkantaknak. Ennek nem szabad megtörténnie; baj volt, bogy régebben megtörténhetett, de a mai nemzedék szocziális érzéke és igazságérzése nem tűrheti el azt, hogy koldusok legyenek a hősökből! (ügy van! Ugy van! a baloldalon.) Ott a másik kérdés, a hadi özvegyek kérdése. Annak ellenére, hogy nem kértünk egyebet, mint munkát a hadi özvegyek és a hadi árvák részére, négy különböző helyről, különböző pártok részéről intézett interpelláczióra, hogy mondják meg már nekünk azt, hogyan állunk a hadi özvegyek munkáival, és miért nem kaphatnak azok ugyanannyi fizetést, amennyit ugyanazért a munkáért a Textilmüvek Részvénytársaság kap: a minister urak a mai napig adósok a felelettel. Az interpellácziókra adandó válaszra meghatározott 30 nap eltelt, de a kereskedelemügyi minister ur nincs abban a helyzetben, hogy válaszolhasson. (Mozgás balfelöl.) És megmondja, miért fizetnek sokkal magasabb egységárakat a textilmüveknek, holott azok a szegény hadi özvegyek igazán rá vannak szorulva, hogy tisztességes, becsületes munkájuk révén családjuk megélhetését biztosítsák, és annak a családi névnek becsületét, szeplőtlen tisztaságában megőrizzék, annak a munkának árán, amelyet az a hős ott a harcztéren majdnem szentté avatott. (TJgy van! balfelől.) Mi folytonosan kérjük, méltóztassék megmondani, hogy az a nagy, milliós hasznokat zsebrevágó részvénytársaság micsoda egységárakat kap. Tudjuk már, hogy azok a dolgok nem ismeretlenek az illető hivatalokban, hát miért titok az a nemzet előtt, miért titok a képviselőház előtt és miért van oka titkolni a kormánynak ezt előttünk, képviselők előtt? Ha pedig nem titok, akkor méltóztassék azt a nekünk nagyon sokszor felhánytorgatott felelősségérzetet ugy értelmezni, hogy méltóztassék e.dolgokért a felelősséget vállalni és a tényeket itt a maguk teljes igazságában feltárni. De amiért ma felszólalok, az egy sokkal kellemetlenebb dolog, amely a magyar hadi özvegyeket és hadi árvákat sokkal súlyosabban érinti és nagyon kérem a t. képviselőházat, hogy ezt ne méltóztassék pártkérdésnek, hanem az emberség és ä magyar nemzet kérdésének tekinteni. Értesülésem szerint Magyarországon a hadi özvegynek és az elesett hősök hátramaradottainak járó hadisegélyt az elesés napjától számított fél év múlva beszüntetik. Ez magában véve a legbrutálisabb, (Ugy van! Ügy van! balfelől.) mondhatni a legcsunyább visszaélés, amelyet a hadijótékonysággal egyáltalában űzni lehet. Ez uzsoráskodás egy nemzet vitézségével addig, ameddig szükség van rá, és ha azt a családot katasztrófa érte, ha az a család összeomlott a hazáért hozott nagy áldozat folytán, akkor már megtagadjuk tőle azt a jótékonyságot, amelyet gyakoroltunk vele addig, míg arra a katonára szükségünk volt. Az a hír, hogy »meghalt az urad, meghalt az apád«, egyszerre érkezik azzal a hírrel, hogy »most már hat hónap múlva nem fogsz hadisegélyt kapni«. Ez olyan brutális szociális igazságtalanság, amely méltatlan ahhoz a korhoz, amelyben élünk; méltatlan e törvényhozáshoz, amelynek tagjai vagyunk; nem is hiszem, hogy ez így volna. De ennek felháborító voltát még fokozza, t. ház, körülmény, hogy ez Ausztriában nincs igy. Ott a hadisegélyre vonatkozólag a mienkhez teljesen hasonló törvény van. Ugyanúgy szól az a törvény, hogy a rokkantak családjai azonnal az illetőnek a hadsereg kötelékéből való elbocsátása után, az elesett hátramaradottjai, családtagjai pedig hat hónappal a haláleset után elvesztik a hadisegélyt. Ezt igy értelmezték Ausztriában is. Az osztrák Reichsrath nem tart ugyan üléseket, de az osztrák parlament képviselői küldöttséggel mentek a ministerelnökhöz és megmagyarázták neki, hogy ez lehetetlen és érvényben nem tartható intézkedés, amelyet csak olyan emberek fogalmazhattak meg, akiknek agyveleje nem képzelhette el azt, hogy egy nagyobb háború vagy egy világháború hat hónapnál tovább tarthasson. És az osztrák ministerelnök rögtön megértette, hogy ezen segíteni kell, ezt a küldöttségnek meg is ígérte, és ott keresztül is vitték, hogy a hadi segélyt az özvegyektől, az árváktól és a hátramaradottaktól a háború tartama alatt nem vonják meg. Ez elemi dolog, ez a legjirimitivebb követelés, amelyet egy hősnek hátramaradott családja az állammal szemben támaszthat, és természetes, hogy egy szociálisan kormányzott országban ezt feltétlenül teljesíteni kell. Most tehát előáll az a helyzet, hogy nemcsak a német katona, a német rokkant, a német hadiözvegy helyzetével szemben jönnek disparitásba a mi hadiözvegyeink és rokkant hőseink az országban, hanem ugyanannak a hadseregnek a kötelékébe tartozó, ugyanazon hadúrnak hadseregében levő vitézek, ha magyar állampolgárok és rokkantakká lesznek, az ő özvegyeik és árváik máskép fognak minősíttetni, mint az osztrák állampolgárokéi. A vóráldozatból mitőlünk követelik a legnagyobb részt; a legkritikusabb helyekre magyar ezredeket, magyar csapatokat küldenek; (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbalóläalon.) ha hiányosság áll elő az osztrák ezredeknél, akkor azoknak kereteit magyar emberekkel kell kitölteni, és ha rokkant van, özvegy van és hadiárva van, megint diszparitás van a családok ellátása tekintetében! Száz és száz koronákra rugó, súlyos pénzekre menő differencziák minden egyes családnál, minden egyes rokkantnál: ezt elviselnünk, eltűrnünk nem szabad, nem lehet, mert az a magyar képviselőház, amely hősei iránt, hadseregének hadiözvegyei és árvái