Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-636

84 636. országos ülés 1916 június 15-én, csütörtökön. irás magyarázata kapcsán, hanem röviden a tárgyhoz szólva, mert bővebben erről majd a kultuszministeri javaslat tárgyalásánál lesz alkalmam beszélni. (Az elnöki széket Simontsíís Elemér foglalja el.) • De annál inkább szólhatok ehhez a tárgyhoz, mert azt az intencziót, amelye törvén}

7

] avaslatban rejtőzik és amelyet, ha jól vagyok informálva, a t. ministerelnök ur múltkor, mikor egy berlini lap intervjuvolta, közzétett, én nemcsak helyeslem, hanem évek óta sürgettem és hozzátehetem előttem szóló t. képviselőtársam megnyugtatására, hogy nemcsak a jelen országgyűlés tartama alatt, — hanem a koalicziós országgyűlés tartama alatt nekem ezen elvek hangoztatása miatt soha semmiféle bántódásom nem lett. Hogyha a t. képviselő ur magát ifyen dologban . . . Sümegi Vilmos: Ludasnak tartja ! Giesswein Sándor : . . . mintegy kiátkozottnak tartotta, az talán abban lelheti okát hogy ő az ő eszméjét nem azzal a kellő tisztasággal és világossággal adta elő, mint ahogy kellett volna. Én többször sürgettem, hogy nekünk kötelességünk állami, nemzeti szempontból is arról gondoskodnunk, hogy a nemzetiségek nyelvei is bizonyos művelésben részesüljenek a középiskolai oktatásban is és azt is hangoztattam, hogy ne csak a nemzetiségi gyermekek, hanem a született magyarok is legyenek abban a helyzetben, hogy nemzetiségi nyelveket megtanulhassanak. Hiszen ahol a kialakulások olyanok, hogy pl. a magyar tud németül és a német tud magyarul vagy akár horvátul is, mint pl. a Dunántúl, ahol sok ilyen eset van, ott nem ismernek nemzetiségi kérdést, bár vannak nemzetiségek is. Nálunk a Dunántúl akárhányszor megtörténik, hogy egy magyar születésű ember, aki gyermekkorában megtanult németül, német helyen és aki megtanult horvátul, horvát helyen lelkipásztorkodik. Ha mi ilyen amalgamizácziót vihetünk végbe, akkor meg fogjuk találni a kapcsolatot és az igazi testvériséget a nemzetiségekkel. Ezt az intencziót én nagyon helyeslem, azonban t. képviselőtársam régebbi felszólalásaiban az volt talán a hiba, hogy a nemzetiségi nyelveket ugy akarta előtérbe állitani, hogy ezáltal a magyar nyelv ismeretét hátraszorítsa. Többször hallottam itt arra való hivatkozást, hogy a kétnyelvűség bizonyos mértékben hátráltatja a szellemi életet. Nem igaz. Hiszen az imént láttuk, hogy t. képviselőtársamat egy cseppet sem akadályozta az ő tót anyanyelve, hogy jó sok ideig el tudott itt nekünk csevegni magyarul. Én a kétnyelvűségben nem látok hátrányt, ellenkezőleg : előnyt látok. Minél több ember van Magyarországon, aki két nyelven tud beszélni, az általánosságban a kulturális fejlődésre nagyjelentőségű dolog. Nagyjelentőségű dolognak tartom ezt a jövő kialakulásban, midőn Magyarország keleti vagy Közép-Eurőpíban czentrum lesz, amelynek bizonyos áthidalást kell képeznie most is már a németség és más népek között. Ott van a bolgárság, amelyet ugyan turánnak ne reznek, de amely nézetem szerint mégis szláv és ott van a mi rokonszenvünk a szláv lengyel nemzet iránt és a mi volt ellenségünk, de most testvórnemzetünk, a török iránt. Mi a közepébe vagyunk dobva ennek a nemzeti konglomerátumnak és azért Magyarország polgáraira, különösen intelligencziájára áldás lesz, ha Magyarországon minél több olyan ember van, aki anyanyelvén kivül más, a hazában használt nyelvet is tud és ezzel a tudásával a nemzetközi kapcsolatot minél erősebbé teheti. Azért helyeslem azt az intézkedést, amely mintegy előkészítője ennek, bár majd a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával ki fogom fejteni, hogy sajnálom, hogy ez a görög rovására történik. De még egyet sajnálok, mintegy visszatérve előttem szólott t. képviselőtársam fejtegetéseire. Igen, az baj és baj lesz a jövő kialakulásban, hogy az emberek mégsem egynyelvüek. Egy államban bizonyos tekintetben meg kell lennie az egynyelvüségnek, kell lennie egy olyan nyelvnek, amely kapcsolatot teremt az összes népek és nemzetiségek között, de a nemzetközi kapcsolat szempontjából szükségünk lenne egy olyan nyelvre, amely minteg}'szentlélekkép képessé tesz bennünket arra, hogy mindenkivel érintkezhessünk anélkül, hogy valakinek ebből hátránya lenne és ez az esperanto nyelv. Ha már az élőnyelveket bevette a t. minister ur, még az esperanto számára is kivánok helyet. Hivatkozhatom arra, hogy néhány hónap előtt a szász tartománygyülésen dr. Steche képviselő ugyanebben az irányban tartott igen hatalmas beszédet, tehát mi magyarok nem vagyunk e tekintetben az egyedüliek. Arról nincs joga senkinek sem itthon, sem a külföldön panaszkodnia, — felhozom ezt különösen azért, mert külföldön olyan borzasztó vélemények vannak elterjedve a mi nemzetiségi kérdésünkről, — hogy Magyarországon zsarnoki kormányok voltak, amelyek a nemzetiségeket elnyomták. Bátran hivatkozhatunk arra, hogy nekünk Magyarországon van egy törvényünk, amely mintaképül szolgálhat bármely állam nemzetiségi ügyeinek rendezésére. Csodálom, hogy angolok, francziák merik emliteni a nemzetiségi kérdést, ahol úgyszólván nemzetiségeket nem is akarnak elismerni (Ugy van! Ugy van!) ahol százados erőszakoskodással az irek nyelvét elnyomták, ahol pl. Francziaországban Bretagne-ban még imádkozni és prédikálni sem szabad az anyanyelven. Ha voltak is egyszer-másszor — amint a t. ministerelnök ur egy ízben kifejezte magát —tyukszemtiprások, én azt hiszem, ezek nélkül egy kormány sem élt meg. Ha voltak is, azok nem Magyarország, hanem Európa bűnei voltak, mert a mi nálunk a nemzetiségekkel szemben történt, ha törvényünk itt-ott nem tudott érvényre jutni, vagy ha talán itt-ott korteskedési eszközül használták I fel a nemzetiségekkel való kedvező vagy kedvezőt-