Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-635

635. országos ülés 1916 mus nem békülhet meg azzal a szabadsággondolattal, amely összefügg a lengyelség autonómiájával. Én tehát nem félek attól, hogy sikere lesz ennek az agitáeziónak, ha mi magunk nem adjuk meg a fegyvert. De ha mi magunk a mi győzelmünk után azt bizonyltjuk be, hogy ez volt a legnagyobb csapás, amely érhette a lengyelséget, akkor teljes erővel ellenünk fog fordulni a lengyelség, azzal a hévvel, szenvedélyességgel, amelyet nem szabad kicsinyelni. Aki ismeri azokat az összeköttetéseket, amelyekkel a lengyelek mindenfelé a világon birnak, aki ismeri az ő tevékenységüket, aki ismeri az ő revoluczionárius gyakorlataikat, aki ismeri az ő heves hazafiságukat és azt az érzést, amely a lengyel kérdést feltámasztotta, — mert a lengyel kérdés hosszú időre háttérbe szorult, de az események következtében feltámadt és ma él a maga teljes hevességében — az nem kicsinyelheti azt a káros hatást, amely várható, hogy ha a lengyel a maga egészében, teljes erővel, szenvedélyességgel ellenünk foglal állást és a szláv szolidaritás elvére helyezkedik, amely megsemmisít bennünket, amely mellett nekünk nincs helyünk a térképen. Nem kérek e tekintetben választ a t. ministerelnök úrtól; nem is az a fontos, hogy most mi fog elhangzani. Én kötelességemnek tartottam a nyilvánosság előtt leszögezni (Helyeslés balfelől.) és felsorolni az érveket, amelyek amellett szólnak, hogy egy ilyen nyilatkozat előbb-utóbb, lehetőleg minél előbb, megtörténjék. Ez minket erősítene és megnyugtatná a lengyelséget. Természetes, hogy az egész lengyel-kérdés helyes megoldásának ez csak egyik előfeltéte és hogy ez attól fog függni, hogy miként tudjuk megszervezni ezt az új életre hozott erőt. Azonban ez az előfeltétel ma sine qua non. Én a későbbi megoldási módokról nem akarok ma még beszélni, mert ezekre vonatkozólag, azt hiszem, a nyilvános tárgyalás csak árthat. Előbb az érdekelt szövetkezett kabineteknek kell ezeket egymással tisztába hozniok és csak amikor egy közös jorogramm létesült, akkor szabad ezt a nyilvánosság elé hozni. A költségvetési felhatalmazást egyébként nem fogadom el. (Helyeslés és taps balfelől.) Elnök: Ki következik szólásra '( Kostyál Miklós jegyző: Simonyi-Semadam Sándor ! (Nincs itt !) Szabó István (nagyatádi) ! Szabó István (nagyatádi): T. képviselőház ! Az előttem felszólalt gróf Andrássy Gyula t. képviselő urnak magas fejtegetéseit nem követhetem, azonban e háborús időben is a jövő alakulására vonatkozó néhány aktuális kérdést meg kivánok emliteni. A háború vezetését, eseménj'eit birálgatni nem tartom magamat hivatottnak, azonban, mint népünkről, aki oly hősiességgel állja meg helyét a háborúban, mondhatom, hogy mindenkinek, aki ezt a háborút felidézte és annak befejezését késlelteti vagy akadályozza, tiszta szívből azt a sorsot kivánja, amely Kitchenert érte. (Helyeslés balfelől.) Nem akarok a képviselőház elé panaszokkal jönni, amelyeket halomszámra kapok katonai szoljüiiias H-én, szerdán. 37 gálatot teljesítő tisztektől a tekintetben, hogy nemcsak más nemzetiségű közös tisztjeink bánnak rosszul a legénységgel — eltekintve dicséretes kivételektől — hanem még a saját fajtánkbeliek is. Panaszok merülnek fel, hogy nem kimélik, nem gondozzák a legénységet. Még leghelyesebb volna, ha e panaszok meghallgatására parlamenti bizottság küldetnék ki, mert az a közkatona nem mer panaszszal fordulni a fellebbvalójához a megtorlástól való féltében. T. képviselőház! A t. ministerelnök ur kijelentései feljogosítanak arra, hogy a jövő kérdéseivel foglalkozzam, amelyek közül én kiveszek egy kérdést, a birtokpolitika kérdését. Pártunk, a kisgazdák pártja, máT az 1910. évi választásokkor kijelentette, hogy a birtokpolitikát Magyarországon megváltoztatni kivánja. (Az elnöki széket Szász Károly alelnök foglalja el.) Azt hiszem tehát, hogy már e szempontból is jogosan szólunk e kérdéshez. Mi érezzük legjobban birtokpolitikánk káros voltát. T. ház! A birtokpolitikát Magyarországon eddig a nép teljes kizárásával, tisztára a nagybirtok intézte ugy, ahogy jónak látta. Ez a birtokpolitika káros volt a népre, káros a nemzet összességére, de magára a nagybirtokra is. Káros volt a népre, mert a 4-8-iki nagy fellángolás után, amikor az ötvenes évek végén és a 60-as évek elején a földosztályozásokra, kimérésekre került a sor, ezek már nem a 48-iki eszmék jegyében folytak le, hanem ott már érvényesülhetett a szűkkeblűség és a föld visszatartásának gondolata. Annyi földet mértek ki az egykori jobbágyok utódainak, mely az akkori családok legszűkebb megélhetésére elég volt, de nem számítottak arra, hogy a népesség szaporodásával az hogyan és hol találja meg az ő megélhetését. A népesség tehát csak szaporodott, de terjeszkedni nem birt, mert a kötött birtokok, általában a nagybirtok politikája az volt, hogy még bérletre sem adta oda földjét kisbirtokosnak, csakis nagybérlőknek, s igy a nép földhöz nem juthatott, nem gyaraj)odhatott, nem szaporodhatott kellően. Mert akármit tartunk például az egyke-rendszerről és a kivándorlásról, mindénikről el kell ismerni, hogy az igenis egy súlyos, elfajult betegség és mindegyiknek kiindulópontja mégis csak ott van, hogy a népnek terjeszkedési lehetősége nem volt, tehát ugy iparkodott magán segíteni, ahogy tudott. Nem akarok hosszasabban e kérdéssel foglalkozni, lesz majd erre alkalom, ha ezek a dolgok itt e házban napirendre kerülnek. Amint jeleztem, ez a politika nemcsak a népre, hanem az egész nemzetre is káros. Mert hiszen — hogy egész rövid legyek — ami a népre káros, ami annak vagyonosodását, szaporodását megakasztja, az a nemzetre nézve ugyanoly káros és annak jövője tekintetében ugyanoly veszedelmes. De talán furcsának találhatná valaki, hogy azt