Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-639

Ú39. országos ülés 1916 Julius i-én, kedden. 183 zők is azon elvek szerint részesüljenek háborús segélyezésben, mint a köztisztviselők. Sajnálom, hogy a pénzügyminister ur nem erre az álláspontra helyezkedik, mindazonáltal nem lépek fel külön kivánalommal, mert a minister ur kijelentette, hogy más irányban ezekről is történik gondoskodás. (Helyeslés balfelől.) Azonban feltétlenül kívánnom kell, hogy e javaslat intézkedései kiterjedjenek a nyugalmazott közalkalmazottakra, ugy a nyugdijasokra magukra, mint az elhunyt tisztviselők özvegyeire és árváira, mert hisz azok épugy megérdemlik az állam gondoskodását, mint a tényleges köztisztviselők. Az pedig a köztisztviselők állásával szemben nagyon lealacsonyító, hogy esetről esetre legyenek kénytelenek az Országos Hadsegélyzö Bizottsághoz fordulni. Egyenlő szempontnak kell irányadónak lenni és hivatalból kell a segélyt ezeknek is kiutalni épugy, mint a tényleg működő tisztviselőknél. Es ha már a t. minister ur nem minden nyugdíjasra akarja kiterjeszteni a javaslat intézkedéseit, akkor legalább a kisebb nyugdijasokat, pl. a VI. fizetési osztálytól lefelé, részesítse ugyanazon segélyben, mint a tényleges tisztviselőket. Ez a legkevesebb, amit kívánhatunk. (Helyeslés balfelől.) A nyugdijasok sorsára vonatkozólag Molnár János t. képviselőtársam egy pár adatot olvasott fel. Bátor vagyok én is egy nyugdíjas tisztviselő nejének, majd egy szegény nyugdíjas özvegynek levelét felolvasni. Az első igy szól: »Az a körülmény késztet arra, hogy alkalmatlankodjam, hogy a nyugdijasok érdekében legutóbb is felszólalni méltóztatott. Érthetetlen, hogy az 1912 után nyugdíjazottaknak egy fillért sem adott a kormány segélyül. Talán van egy csoportja a tényleges és nem tényleges tisztviselőknek, amely birja még a drágaságot. Ezek volnának talán éjjen az 1912-ik év után nyugdíjazottak?* kérdi ő. »De nézzük csak, hogy állanak azok? Az én férjem pénzügyi fogalmazó volt, 13 évi szolgálat után szembajt kapott és 1913-ban nyugdíjazták. Nyugdija 92 K 76 fillér havonként. Van két gyermekünk és van azután nekünk 20 K havi lakbérnyugdijunk, tehát kapunk havonként összesen 112 K 76 fillért. A kormány szerint segélyre nem szorulnánk, mert 1912 után lettünk nyugdíjazva. Tessék ítélni ezen eljárás felett.« En nem csodálom, t. ház, hogy ez a szegény asszony az ő elkeseredésében igy ir. Méltán ír igy, mikor egy doetor juris, aki 13 évi szolgálat után betegség miatt kénytelen volt nyugdíjaztatni magát, a mai drágasági viszonyok közepette még azon háborús segélyben sem részesül, melyet a tényleg alkalmazottak megkapnak. A másik levél egy nyugdíjas özvegyé. Ez igy szól (olvassa): »Móly tisztelettel kérek bocsánatot, hogy ismét terhelem. Látva a tisztviselők mozgalmát, nagyon kérem: vegyenek j minket, akikkel senki sem törődik, akik pedig leginkább rá vagyunk szorulva a sürgős segítésre, minket, az igazi uri koldusokat: a tisztviselők nyugdíjas özvegyeit kegyes pártfogásukba. Hogy lehet a mai viszonyok közt 38 forintból, 76 koronából havonkint megélni? Azért kapjuk azt a kellemes elnevezést a móri sváboktól: — mert Móron lakik a levélirónő — »die zerrissenen gnädigen Erauen«. Es igaza van. Igy vagyunk. Mert miből vehetnénk ruhát, czipőt? Hiszen egész havi járulékba kerülne most a czipő. Nagyon kérem, vegyék tekintetbe nyomorult helyzetünket és tegyenek valamit értünk.« Hasonló leveleket ismeretlen emberektől: özvegyektől, nyugdíjazottól számosat kaptam, akik azért fordulnak bizalommal hozzám, mert véletlenül pártom nevében a múlt évben szintén én szólaltam fel és adtam be határozati javaslatot érdekükben. De igazolásául annak, hogy mennyire alapos az ő kívánságuk, bátor voltam csak ezt a két levelet felolvasni ós ismételve kérem a pénzügyminister urat: terjeszsze ki gondoskodását ezekre is, akikre pártom nevében benyújtandó határozati javaslatom szintén ki fog terjedni. Azután itt vannak a néptanítók. Igaz, hogy az állami s az államsegélyben részesülő iskoláknál működő tanítók kapnak segélyt, habár szintén fiksz összegűt és nem egészen olyan mérvűt, mint az állami tisztviselők. Egyelőre bele is tudok ebbe nyugodni, bár kijelentem, hogy a kétféle elbánást nem helyeslem. Abba azonban nem nyugszom bele, hogy a-bár nem államsegélyes, de nyilvánossági joggal felruházott iskolák tanitói — mert a nem ilyen u. n. zugiskolák fentartását nem akarom, hogy az állam elősegítse — tehát a nyilvánossági joggal bíró, bárki által fentartott iskolák tanitói ne kapják meg ugyanazt, mint az államsegélyes iskolák tanitói. Hiszen funkcziójuk, feladatuk ugyanaz és senki nem vonhatja kétségbe, hogy a néptanítók, mint a kultúra napszámosai, hűségesen teljesitik kötelességüket. Megmutatták most is, hogy milyen nemzedéket neveltek, mert hiszen nagyrészben az ő befolyásuknak köszönhető az a hősiesség, amelyet katonáink a haza védelmében tanúsítanak. Bismarck mondotta 1870-ben, hogy a német tanítók győzték le a francziákat. Ez nálunk is áll: győzelmeinket nagyrészt a mi tanítóink hazafias működésének köszönhetjük. Tehát kötelességünk róluk gondoskodni. Azért kérem a t. pénzügyminister urat: terjeszsze ki ezekre is a jelen törvényjavaslat áldásait. Egyetértek Molnár János képviselőtársammal abban is, hogy amennyiben segédtanítók végzik ma egyes helyeken a tanítók feladatát, azokról is kellő gondoskodás történjék. Már Molnár János felemiitette, hogy a lelkészekről nincs külön gondoskodás a törvényjavaslatban. Ezt nem tartom helyesnek. A lelkészek is közalkalmazottak s nagyfontosságú 21*