Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-627

244 627, országos ülés 1916 február 16-án, szerdán. formáknak megfelelő módon e jelentéskomplekszussal kapcsolatban a kormány felelősségre vonását ugy megindokolni, ahogy azt a dolgok és tárgyak érdeme joggal megkövetelhetné. Én, aki ismételten figyelmeztettem a képviselőházat ezekre a furcsaságokra, legalább a napló számára akarom megörökíteni, hogy miért volt lehetetlenség és pedig fizikai lehetetlenség az, hogy ezekkel a kérdésekkel a maguk érdeme szerint foglalkozzunk. Én nem akarom azt mondani, bár jogom volna hozzá, hogy itt egy tecvszerü felelősség alól való menekülésnek fegyverével állunk szemközt, de azok után az előzmények után, amelyek itt házszabálymódositásokban stb.-ben nyilatkoztak meg, szabad volna erre a konklúzióra is jutnom. (Ugy van! a hátoldalon.) Ha röviden végigtekintek azokon a feladatokon, amelyekkel nekem itt ma foglalkoznom kellene, csak egypárat sorolok fel, amelyek indokolni fogják, hogy ezek közül mindegyik külön-különszükségessé tenné, hogy a politikai felelősségnek teljes mértéke szempontjából az kimerítően kezeltessék. Ilyen például, hogy ma egész Európa foglalkozik a középeurópai gazdasági közeledésnek és vámuniónak kérdésével. Ez maga olyan nagy téma, amelylyel külön foglalkozni önmagában véve nagy feladat. De nekünk magyaroknak ezenkívül küszöbön áll az Ausztriával való kiegyezés és a bankegyezmény kérdése, amely az egész háboruviseléssel kapcsolatos összes kérdésekkel annyira szorosan összefügg, hogy ezeket a kérdéseket a nagy elméleti, gazdasági kérdések nélkül helyesen tárgyalni szinte lehetetlenség. De itt van a sajtóczenzura, itt van a gyülekezési jog kérdése és itt van, hogy egyebet ne mondjak, amit az előttem szólt t. képviselőtársam csak most pendített meg és j)edig, ugylátszik, szemrehányólag, hogy t. i. eddig sok mindenféléről volt szó, csak az általa felvetett — helyesen felvetett — két igen fontos kérdésről, t. i. a moratórium és a bank kérdéséről eddig szó nem esett. Ugyebár méltóztatik látni, hogyha valaki a képviselőházban ezen kérdéseknek együttesen való tárgyalására egy beszédben vállalkozik, az egyszerűen gúny tárgya lesz, (Igaz ! Ugy van ! halfelöl.) vagy pedig elkerül a Lipótmezőre. De ha én ezt mégis megkísérlem, és pedig nemcsak a parlamenti illem okából, de azért is, mert igazat adok a t. képviselő urnak, hogy ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni kell, akkor legalább egy pár vonásban rá. kívánok térni a moratórium-rendeletekre, és ha el nem felejtem — feljogosítom a t. képviselő urat, hogy figyelmeztessen reá — az általa felvetett hadikölcsönkérdéssel is feltétlenül foglalkozni fogok. (Helyeslés halfelól.) Az talán a napló számára is bebizonyított igazság, hogy erről az oldalról egy ilyen száz és hány rendeletet tartalmazó tömeggel szisztematicze, rendszeresen és ugy, hogy abból a kormánynak felelősségére megfelelő konzekvencziák levonassanak, foglalkozni képtelenség. (Igaz! Ugy van halfelól.) És ezért a t. kormány akarva, vagy nem akarva, de ebben a tárgyalási rendszerben egy arkánumra tett szert, amelylyel menti magát a komoly feleletrevonásnak minden konzekvencziájától. Én találkozom ennek a kérdésnek egy másik érdekes momentumával is. Én nagyon vigyázni szoktam, mikor a ministerelnök ur beszél és nemrégebben megütötte a fülemet, amikor ő arról beszélt, hogy Magyarországon ő nem akarta azt, hogy a kombattáns és az ország sorsára nézve döntő szerepre hivatott tényezők most lejárassanak és hogy egy kombinált kabinet alakittassék, azt mondván, hogy hiszen úgyis eljön majd a drágasági vita, hol a felgyülemlett harag és szenvedély a kormány ellen úgyis ki fog törni. Ez igy elmondva, utalvány volt arra, hogy te ellenzék, várd meg az időt, amikor úgyis meg fogok bukni. Ez a rendszer most ismétlődik. Mikor azok a nagy események voltak, amelyekről e pillanatban magam sem akarok beszélni és amelyekre félhomályos fátyolt borítunk, a ministerelnök ur, amikor félig kész munkában volt, biztatta az országot, hogy amint ő befejezi a nagy missziót, azonnal távozik. Én ezt a mostani utalványt, a drágasági vitára szóló kormánybukási utalványt kicsit más szempontból nézem. Először abban a véleményben vagyok, hogy szegény az az agár, amelyik a hajtás irányában a rókától kér tanácsot, vagy arra szorul. A t. ministerelnök ur provokálta a drágasági vitát, de gondoskodott már akkor is és most még inkább arról, hogy a támadások előtt alibijét bizonyítsa és amint megkezdődött a drágasági vita, rögtön ott volt az arkánum, hogy kérem, a drágaságért ne tessék a kormányt vádolni, először is háború van, másodszor olyan rossz időjárás van és olyan feneketlen sár van, hogy onnan még a szekereket sem lehet kihúzni; az időjárásért ne tessék engem felelőssé tenni. És ebben tökéletesén igaza van a ministerelnök urnak és én nem is szándékozom azt a szívességet neki megtenni, hogy őt az időjárásért és egyéb jókért feleiőssé tegyem. Csakhogy van ennek a vitának máris olyan eredménye, melyet a kormány felelőssége szempontjából majd regisztrálnunk kell és amelyet raktározva és a beszédem fonalán elmondandó egyéb kérdésekkel kapcsolatba hozva levonhatjuk azt a konzekvencziát, hogy a legnagyobb mértékű bizalmatlanságra szolgáltatott okot a t. kormány, és különösen annak vezetője a t. ministerelnök ur akkor, amikor az országot ilyen kényes helyzetnek tette ki, mint ahogy azt igazolni fogom, hogy milyen kényes helyzetbe került ma Magyarország. Az egyik dolog az, hogy ami a statisztikát illeti, arról hallgatnak és sehol nem mondják meg azt az adatot, amelyre a felelősségrevonást alapítani lehetne. Pl. felmerül az a kérdés, hogy a semleges államokból szerzendő élelmiczikkek tekintetében van egy felosztási arány Ausztria, Magyarország és Németország között, de hogy milyen ez az arány, azt nem hajlandók nekünk meg-