Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.
Ülésnapok - 1910-627
240 627. országos ülés 1916 február 16-án, szerdán. akik a zászlók alá vonultak, békében a közfogyasztásnak sokkal szerényebb részesei voltak, mint a háború alatt. Erre vonatkozólag csak egy példát leszek bátor felhozni. Hozzávetőleges becslések szerint a monarchia hadseregének élelmezési állománya már a háboTu első esztendejében 5% millió főre emelkedett; ugyancsak hozzávetőleges becslések szerint ez a tömeg a háború első esztendejének minden hónapjában átlag 250.000 darab szarvasmarhát fogyasztott, ami évi összfogyasztásban három millió szarvasmarhát tesz ki. Ha meggondoljuk, hogy a monarchia 53 millió polgári lakosa a béke éveiben együttvéve három milliónál több szarvasmarhát nem fogyasztott, akkor természetes, hogy ezen többfogyasztás a drágaságban jut kifejezésre. De a t. földmivelésügyi minister ur rámutatott egy másik érdekes tényre, amely szintén a drágaság egyik okozója, hogy nemcsak a hadsereg fogyasztása növekedett, hanem az itthonmaradt polgári lakosság fogyasztása is emelkedett, holott a termelés nem növekedett, hanem egyes országrészekben mögötte maradt a korábbi termelésnek. Egy másik oka a nagyobb drágaságnak és az élelmezési zavaroknak, melyre szintén már többen rámutattak előttem, az, hogy nálunk nincs meg a népben az a fegyelmezettség, a törvények és rendeletek iránti tisztelet, amely másutt megvan. A magánérdekeknek a közérdek alá rendelése, gazdasági téren is legfőbb szabály háború idején, nálunk azonban nemcsak ezt az etikai princzipiumot nem tisztelik eléggé, hanem még az irott jogszabályoknak sem tesznek eleget. További oka az élelmezési nehézségnek az, hogy sehol az átmenet a szabad gazdasági szervezetből a laissez fairé korszakából az állami szoczializmus felé nem lehetett olyan nehéz, mint Magyarországon, ahol sajnos, a kooperatív szellem, amely ehhez szükséges, kisebb, másrészt pedig, ahol a végrehajtó közegek is hiányoznak. Államszoczializmusról beszélni olyan országban, ahol állami közigazgatás nincsen, ahol a végrehajtó hatalom legfőbb őre és közege, a miniszter. a végrehajtó hatalom utolsó lánczszemével, a községi jegyzővel nem rendelkezik, ilyen államban az államszoczializmus komoly megvalósításáról szó sem lehet. Azért a drágaság elleni küzdelemben továbbra is az egyedüli fegyver és egyben az ultima ratio is marad a népesség hazafias eljárása, Az igen t. belügyminister ur minapi emlékezetes beszédében három rövid tételben állapította meg a gazdasági viselkedés erkölcsi kódekszét háború idején. Azt mondotta : a termelőnek többet kell termelnie, a közvetítőnek meg kell elégednie a legitim haszonnal, a fogyasztónak pedig nem szabad azt hinnie, hogy ma a háborúban ép ugy fogyaszthat és élhet, mint ahogy élt a háború előtt. Ha minden képviselő, minden pap, minden tanító, minden hirlap, minden alkalommal ezeket a princzipiumokat hirdetné, s ha ezek megszívlelésre találnának a közönség szélesebb köreiben, akkor ez sokkal többet tesz bármely erélyes kormányzati rendszabálynál és akkor tényleg nem kell tartani az entente törekvéseitől, mert akkor az entente-hatalmak kiéheztetési politikája nem lesz egyéb, mint aminek egyik képviselőtársam bélyegezte: »dőre álom, hajótörött államférfiak hazug reménye«. Ennyi az, amit egész rövidséggel a drágaság és élelmezés kérdéséről mondani szükségesnek tartottam. Most pedig áttérek beszédem tulaj donképeni tárgyára, melynek czélja az, hogy a vitát abból az egyoldalú megvilágításból, amelybe^ a drágaság és az élelmezés kérdésének tárgyalásával a szónokok többsége helyezte, kiemeljem és rámutassak a rendeletek azon hosszú sorára, amelyekről itt szó nem esett, amelyek azonban gazdasági életünkre nagy hatással voltak. Ezeknek a rendeleteknek megvan az az előnyük, hogy ma már bizonyos távlatból tekinthetők át és összehasonlító alapon más nemzetek hasonló intézkedéseivel együtt bírálhatók el. Ezeknek a rendeleteknek, igaz, megvan az a hátrányuk az ellenzéki kritika szempontjából, hogy mind helyeseknek és czélirányosaknak, hatályosaknak bizonyultak és ennélfogva támadó bírálat alapját nem képezhetik. Ezek közé a rendeletek közé sorozom elsősorban a moratóriumi rendeletek nagy tömegét, továbbá a részvénytársaságok és szövetkezetek mérlegéről, a közgyűlések elhalasztásáról, az értékjMpirok értékének megállapításáról és az osztalékról szóló rendeleteket. Idesorozom a kormány összes pénzügyi kezdeményezéseit és idesorolom azokat a rendeleteket, amelyek a jegybank működésére vonatkoznak. A legmélyebbreható gazdasági rendszabály, amelyet gazdasági téren a kormány kezdeményezett, a moratórium elrendelése volt. Az első moratóriumrendelet szükségkötés volt, első segélynyújtás, amely a háború által hirtelen kettémetszett gazdasági vérkeringést megóvta az elvérzés veszélyétől, amely kezdetben némileg túlszorosan alkalmaztatott és ennek következtében gazdasági életünk több pontján bénulást idézett elő. Hogy azonban a moratórium elrendelése elkerülhetetlen volt, azt bizonyítja az az egyszerű tény, hogy augusztus közepén már húsz államban, köztük több semleges államban is volt moratórium és hogy augusztus végén már világmoratóriumról lehetett beszélni; hogy még & büszke és egykor oly tőkeerős Anglia is, pénzügyi történetében először, kénytelen a moratóriumhoz folyamodni. A moratórium Magyarországon nemcsak elkerülhetetlen, hanem üdvös is volt, ugyanolyan üdvös volt, amilyen elkerülhetetlen és ugyanolyan helyes volt a fokozatos feloldása, amilyen helyes volt az elrendelése. A moratórium üdvös hatásai közé sorolom elsősorban azt a tényt, hogy igen sok gazdasági egzisztenczia, sok vállalat s pénzintézet moratórium nélkül feltétlenül elpusztult volna, számos vállalat, több pénzintézet is és egzisztenczia a moratórium mankóján talpra állt és kiegészségesedett. (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.)
