Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.
Ülésnapok - 1910-626
626. országos ülés 1916 február 15-én, kedden; 223 kimondottuk, azután pedig egy később kibocsátott rendelet t. i. a rokkantügyet bizonyos szerves összefoglalásban tartalmazó 3301. számú rendelet 32. §-a azt mondja, hogy kibocsátandó az a sérült, aki utókezelése daczára rokkant marad, de a hivatal által beszerzett és az intézettel közölt adatok szerint vagyonos, vagy pedig eddigi foglalkozása alapján magát és családját eltartani képes, s ezekre nézve az oktatási kényszert nem alkalmazzuk. Bocsánatot kérek, ebben ellentétet nem látok, mert azzal, hogy akár a törvényhozás, akár saját rendeleti hatáskörében a kormány egy általános elvet statuál, nincs kimondva az, hogy ezen elv alól kivételt nem engedhetünk. Azt hiszem teljesen ellenkeznék az egész intézménynek az alapgondolatával, a dolog természetével és a ratio legis-sel, hogyha mi iskolába küldenénk olyanokat is, akik nem akarnak menni, mert nagyon természetes, hogy minden rokkant mehet aki akar, de aki nem akar menni, és akinek olyan vagyona van, hogy abból rokkantul is megélhet, vagy olyan foglalkozása van, amiben az ő rokkant mivolta őt nem hátráltatja, miért kényszeritsük az ilyen embert akarata ellenére iskolába menni, ha erre neki megélhetése szempontjából szüksége nincs ? (Helyeslés a jobboldalon.) Ezek után lesz szerencsém a t. képviselő urnak itt felvilágosítást adni a rokkantügy eddigi fejleményeiről és legalább rövid áttekintést nyújtani a dolog mai állásáról. (Halljuk ! Halljuk ! jobbfelől.) Kezdem azzal, hogy a kormány — amint méltóztatnak tudni — a hadügyminister úrral egyetértőleg, aki ebben a tekintetben saját hatáskörében kiadta a megfelelő utasitásokat, állandóan nyilvántartást vezet azokról, kik egészségi állapotuknál fogva harcztéri szolgálatra képtelenek és utókezelésre szorulnak. A nyilvántartás ma felmutat 29.000 külső sérülés folytán rokkantat, 5810 bélbetegség folytán rokkantat; ezenkívül feldolgozás alatt van a legutolsó időben beérkezett 7900 ilyen bejelentési lap, amelyre nézve tehát részletesebb adatokkal még nem szolgálhatok. Talán mindjárt feltűnik a bélbetegség miatt rokkantaknak csekély száma. Ez magyarázza azt meg, hogy a belbeteg rokkantak kezelésének kérdésében eddig aránylag kevesebb történt, mert hiszen — amint méltóztatnak látni — aránylag a sebesülés folytán rokkantakhoz nem nagy az a szám, amelynél utókezelésre van szükség. Ez azonban ; — fájdalom — nem teszi azt, hogy a háború folytán bélbetegség miatt utókezelésre szorulóknak tényleg csak ilyen kicsiny legyen a száma. Amint gondolható, lost a háború alatt tényleg csak azok nyilváníttatnak harczképteleneknek és rokkantaknak, akiknél ez a bélbetegség olyan fokot ért el, amely őket harcztéri szolgálatra képtelenekké teszi. Hiszen most a legelső dolog az ellenséget megverni, amely mellett minden egyéb szempont háttérbe szorul. Nagyon félő azonban, hogy a háború lezajlása után, a demobilizácziókor igen nagy számmal lesznek olyanok, akik magukkal hozzák a harcztérről bizonyos beibetegségeknek csiráit, akiknél tehát igenis meg kell csinálnunk ezt az utókezelést, ha nem akarjuk, hogy ezt a sok becses és drága emberéletet, a nemzeti erőnek ezt a fontos tényezőjét veszedelem és pusztulás érje. Azt hiszem tehát, hogy a belbeteg rokkantakgondozásának kérdését akként kell szerveznünk, hogy most a háború alatt is gondoskodjunk arról az aránylag kisebb számról, amely már most gondozó kezeink közé jut, de készitsük elő a háború folytán belbetegségekben szenvedőknek sokkal nagyobbmérvü kezelését akkorra, mikor a "háború véget ér, tehát a gyengélkedőket, vagy az egészségükben többé-kevésbbé szenvedettek is ilyen utókezelésnek adják át magukat. Különösen áll ez a tüdőbetegekre vonatkozólag. Ezt gróf Apponyi Albert t. képviselőt ur is kiemelte, de igazat kell hogy adjon a t. képviselő urnak mindenki, aki ezzel a nagy nemzeti csapással, a tüdő-tuberkulózissal egyáltalában foglalkozott. Már a háború előtt nagy veszedelme volt ez az országnak, már a háború előtt olyanok voltak az állapotok, amelyek szükségessé tették volna, hogy nagyobb eszközökkel, intenzivebben igyekezzünk a bajon segiteni. Ezek a bajok előreláthatólag fokozódnak most a háború következtében, mert hiszen nagyon sok tuberkulotikus hajlamú fiatalembernél fog ez a hajlam gyorsabban fellépni a háború fáradalmai és nélkülözései következtében. Nekünk készülnünk kell erre a dologra, készülnünk először azáltal, hogy most sürgősen szervezünk megfelelő intézményeket a mostani szükségletre, a mostani létszámra, de ezek mellett igyekszünk már most felállítani és szervezni olyan továbbmenő intézményeket, amelyek a háború után elsősorban a háborúból visszatérő tüdőbaj osok gyógyítására, ezeknek meggyógyulása után pedig a magyar társadalomban, a magyar népesség között, fájdalom, általában létező tüdőbetegeknek intenzivebb gyógyítására szolgálnak. (Helyeslés jobbfelől.) Az intézkedések mostanig röviden a következők : Két u. n. megfigyelő-állomás — amint méltóztatnak tudni, azok a kórházak neveztetnek igy, amelyek 1914. év őszén a kalerajárvány hatása alatt az ország északi részén félköralakban szerveztettek, hogy a harcztérről jövő sebesültek először ott vétessenek megfigyelés alá — mondom, két ilyen megfigyelő-állomás, a rózsahegyi és beszterczebányai adatott át belbeteg rokkantak kezelésének czéljaira, a beszterczebányai 2400 ágygyal tüdőbetegek részére, a rózsahegyi 1800 ágygyal más belbetegek részére. Ezek már az eddig konstatált belbeteg rokkantak legnagyobb részének elegendő elhelyezést nyújtanak, de természetesen nem minden tekintetben megfelelő elhelyezést, ugy hogy épen most áll a megvalósulás stádiumában egy klimatikus szempontból a legalkalmasabb helyen fekvő, jelentékeny arányú tüdőbeteg-szanatórium szervezése, amely szanatóriumban azután ezek a betegek szukczesszive elhelyezhetők lesznek.