Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.

Ülésnapok - 1910-604

5 január 8-én, szerdán. 66 60b. országos ülés 191 Utók igen !) De ez nem üzleti kérdés ; ez egyszerűen következménye annak, hogy közgazdasági faktornak kell a nyugalmat keresnie. De azt sem tudom, hogy azokat az eUenzéki pénzintézeteket, ha vannak, miért féltik annyira a túloldalon a Pénzintézeti Központ kortesbefolyásától. Mert hiszen, ha ezek az intézetek ugyanabban a véleményben vannak, mint az ellenzék, és minden áron meg akarják védeni politikai függetlenségüket és üzleteik különben jól állanak, akkor nem kell belépniük a Központba ; erre nézve teljes szabadságuk van. Ha pedig oly rosszul megy a dolguk, hogy szanálás nélkül tönkre mennek, akkor, azt hiszem, t. képviselőház, már mégsem képezhetik oly erős várát az ellenzéki politikának. (Tetszés a jobboldalon.) Nem látom a pártszempontot, nem látom sehol. És meg vagyok róla győződve, hogy itt tisztán egy jelszó visszhangjáról volt szó, és ha az ellenzék tudná teljesen objektíve és elfogulatlanul nézni a Központot ugy, amint a kormány a közgazdasági életbe beállitani kivánja a maga erős ellenőrzési funkcziójának, mint egyedüli kormánybefolyásnak, a fikszirozásával, és ha nem keresne gyanakvó szemmel a sürgősség mögött, amelyre a kormányt, igenis, a közgazdasági szükség hajtotta, optikai csalódás alapján pártszempontokat, akkor erre az állásfoglalásra nem is került volna a sor és megmentettük volna a javaslatot eredeti formájában, amelyet — hiszen a revizió kérdésénél majd rá fogok térni •— ennél a megváltozott formánál sokkal, de sokkalta értékesebbnek tartok. A tegnapi ülésben kissé elkalandoztunk a tárgytól és talán czélszerü lesz, ha egészen röviden még egyszer beállítom azt, hogy tulaj donképen melyek azok az alapszempontok, amelyek a kormányt vezethették akkor, amikor a Pénzintézeti Központ felállítását tervezte. A mi pénzintézeti rendszerünk súlyos bajokban szenved. Mielőtt rátérnék röviden arra, hogy miben látom én főleg a javitandókat, egyet akarok kiemelni, mert ez eddig nem hangsúlyozta'ott eléggé és ez az, hogy daczára fenti megáll apitásnak, amelyet mindnyájan megtettünk, el kell ismernünk, hogy e szervezet minden hibája ellenére is pénzintézeteinknek, még pedig vidéki pénzintézeteinknek is igen nagy többsége a lefolyt nagy krízisek alatt rendkívüli ellenállási képességet mutatott. (Ugy van!) És ha pénzintézeteink teljes épségüket megtudták őrizni minden törvényes szabályozás, minden megkötöttség nélkül, tisztán vezetőiknek becsületessége, lelkiismeretessége alapján, ez csak értékesebbé teszi azt a megállapítást, amelyet erre a tényre vonatkozólag meg kell tennünk. Ami magát a pénzintézeti rendszert illeti, én a főbajt — hiszen ez már majdnem közhelylyé vált, évek óta ismételgetjük — kettőben látom : először abban, hogy a betét nálunk egyáltalán megvédve nincs. A betét, melyet minden kultúrállam, ha egészen különböző szabályozással is, de mindenesetre a legszigorúbb ellenőrzés alatt álló altruisztikus intézetekben féltő gonddal őriz, nálunk tisztára szabadjára van hagyva. (Ugy van! jobbról.) Hiszen nálunk még az sincsen szabályozva, hogy kinek szabad takarékpénztári betétet elfogadni. Magánbankár is elfogadhat betétet. Épen nálunk, ahol egészen a hadikölcsön kibocsátásáig, melynek úttörő munkáját egy magyar elhelyezési piacz megteremtése tekintetében nem lehet eléggé értékelni, (Ugy van! jobbról.) a takarékpénztári betét volt a kistőkének egyetlen elhelyezési módja, a magyar vagyongyűjtés egyik legfontosabb eleme, a takarékosság egyetlen előmozdítója. Nyilvánvaló, hogy ez nálunk történelmi fejlődésre vezethető vissza. A takarékpénztárak nálunk később fejlődtek, mint a nyugati államokban és eleinte nem volt módunkban disztingválni intézet és intézet között, mert szegények voltunk és csak az olyan intézetek felállítása volt lehetséges, melyek idegen tőke gyűjtése mellett nyerészkedésre dolgoztak. Ha túlságosan disztingváltunk volna, megállítottuk volna az intézeteknek ezt a keletkezési folyamatát és ezáltal megakasztottuk volna az áldást jelentő hitel terjedését. Viszont az intézetek szabályozásának hiányából folyik nálunk a takarékpénztárak teljes ülikviditása, aminek indoka—hiszen ez is közhely —az, hogy agrárállam vagyunk, látjuk a javaslat indokolásában az összeállítást, melyben a betéteknek jelzálogkölcsönökre való immobilizálási statisztikája egészen világosan és élesen van kidomborítva. A másik baj az intézetek túlságos nagy elszaporodása. Ez abszolúte egészségtelen tünet, melynek magyar speczifikuma kiderül abból, ha párhuzamot vonunk az intézetek számának statisztikája szempontjából a többi államokkal. A bankkonczentráczió, amelyről Simonyí-Semadam Sándor képviselő ur beszélt, s amelyre később visszatérek, minden államban azt hozta magával, hogy az intézetek száma, szemben a nálunk létező helyzettel, fúziók, beolvadások, nagy intézetek felszívási munkája által állandóan fogy. Ezzel szemben konstatálható nálunk az óriási szaporodás. Természetes, hogy ez azokhoz a teljesen beteges állapotokhoz vezetett, hogy a normális üzlet nem tudja táplálni ezeket az intézeteket, kifejlődött egy helytelen verseny és az a helyzet, hogy 1911ben 31, 1912-ben 75, 1913-ban 47 intézet szűnt meg. Ezekkel a bajokkal szemben felállítja a t. pénzügyminister ur a Pénzintézeti Központot. Én készségesen elismerem, hogy amikor a Pénzintézeti Központ nagy konczepczióju, eredeti tervével legelőször ismerkedtem meg, engem is meglepett épen uj voltánál és annál a körülménynél fogva, hogy ugy, mint pénzintézeti rendszerünknek nincsen más országban hasonmása, ugy erre az instituczióra sincsen preczedens külföldi államokban. Eleinte aggályaim voltak az állami pénznek a hitelrendszerbe való nagyarányú bevonása miatt, még pedig azért, mert féltem attól, hogy a különben is óriási nagy optimizmus, mely, fájdalom, gazdasági életünket az egész vonalon jellemzi, ilyen nagyösszegü állami pénzek szereplése által fokoztatni fog. Éreztem ezen