Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.

Ülésnapok - 1910-602

M 602. országos ülés Í916 január 3-án, hétfőn. zom most is — esetleg nem fog egyébből állani, mint törvénybeiktatásából ama különböző rendszabályoknak és elveknek, amelyeket az idők folyamán ezen intézmény működése az életbe át fog vinni. Nem akarok itt, t. ház, bővebben rátérni azokra a nehézségekre, amelyek a pénzintézeti reform törvényhozási megvalósításának jelenleg útjában állanak, csak hangsúlyozni kívánom azt, hogy az az ellenmondás, amelyet egyesek az én mostani álláspontom és az 1914. év, gondolom, május havában itt elfoglalt álláspontom között felfedezni vélnek, legjobb meggyőződésem szerint egyáltalában nem forog fenn és azt, hogy egyesek ezt az ellenmondást az én két álláspontom között kiolvashatni vélik, épen abban a félreértésben látom, hogy ezen intézmény ezéljának a pénzintézeti reform megvalósitását vélik. Mert, t. ház, az én álláspontom most is az, ami 1914 májusában volt, — sőt ma fokozottabb mértékben az, mint akkor volt, — hogy a mi pénzintézeti életünknek rendkívüli divergens voltánál, annál a rendkívüli nagy különbözőségnél fogva, amely a mi pénzintézeteink között fennáll, a pénzintézeti reformnak törvényhozási utón való megvalósítása a mai viszonyok között még akkor is leküzdhetetlen akadályokba ütköznék, ha nem volnának meg azok a teoretikus nehézségek, amelyek a pénzintézeti reformnak törvényhozási utón való megállapítása tekintetében egyáltalában világszerte fenforognak és amelyekre Földes Béla t. képviselő ur alludált. Ha ezek a teoretikus kérdések mind meg lennének oldva, t. ház, a mi hazai specziális viszonyaink között törvényhozási utón pénzintézeti reformot létesíteni még akkor is lehetetlen volna (Ugy van! jobbfelöl,) és épen olyan lehetetlen ugyanabból az okból statisztikai adatok alapján bizonyos következtetést levonni. A mi pénzintézeti statisztikánk minden tekintetben igen jó és megnyugtató képet nyújt, csakhogy a statisztika mindig az átlagokat mutatja, (Ugy van! jobbfelöl.) és sohasem számol be arról, hogy azok az átlagok milyen messzemenő divergencziákból vonatnak ki. (Ugy van! Természetes! a baloldalon.) Es éjjen itt van a baj, t. ház, hogy az a divergenezia, amely a mi pénzintézeteink működése tekintetében az egyes intézetek közt fennáll, sokkal nagyobb, mint tudomásom szerint bárhol másutt; igaz, hogy ez részben kapcsolatos azzal, hogy itt a pénzintézetek száma is sokkal nagyobb, és épen ezért sokkal nehezebb nálunk egységes törvényhozási intézkedések keretébe illeszteni azokat. Epén azért, mert ez volt az álláspontom a múltban és ez ma is, kerestem egy oly megoldást, amely lehetőleg alkalmas arra, hogy a létező bajokat fokozatosan, az élet követelményével számolva helyrehozza és annak a jövendő pénzintézeti reformnak az előkészítője legyen olyan értelemben, hogy olyan állapotokat teremtsen, amelyek vagy feleslegessé teszik a pénzintézeti reformot, vagy ha nem is teszik feleslegessé, de lehetővé teszik, mert annak a pénzintézeti reformnak az előmunkálatait akkor már maguk az intézetek elvégezték. Ez vezetett, t. ház, arra., hogy ily törvényjavaslattal jöjjek a törvényhozás elé, hogy olyan intézmény létesítését javasoljam, amely szervezi pénzintézeteinket és lehetővé teszi nekik, hogy a háború után kétségtelenül felmerülő fokozott hiteligényeknek kielégítése mellett, működésük fokozatosan mindig egészségesebb és egészségesebb alapokra helyeztessék és ily módon a ma észlelhető viszásságok megszűnjenek, másrészt pedig ne következzék be az, hogy a háború utáni igen nagy hiteligények esetleg forszírozott módon való kielégítése egyes intézeteket az egész vidék és az egész közgazdaság rovására veszedelmes helyzetbe juttasson. Hogy ez eléressék, ehhez mindenesetre a mi vidéki pénzintézeteink szakszerű és helyes irányokba való vezetése szükséges, ami alatt természetes nem az értendő, hogy az egyes konkrét ügyekbe beleszóljon az a szervezet, amely erre hivatva van, hanem igenis a vidéki és egyáltalán a kisebb intézeteink vezetőségei találjanak oly fórumot, amelyhez bizalommal fordulhatnak, amely a szükséges felvilágosításokat és tanácsokat megadja. De, t. ház, felvilágosítással, tanácscsal magával e dolgokon nem lehet segíteni. A. revízió nagyon sok helyt azért nem vált be teljesen, mert konstatálta a létező bajokat, de nem tudta azok orvoslását elintézni is az elé a dilemma elé került, hogy vagy elhallgassa a létező bajokat abban a reményben, hogy majd az élet segít rajtuk, — a bajok nem oly nagyok, az intézet lassanként ki fogja őket heverni, amint néha ki is heverték, — vagy pedig az ellenkező túlzásba esett, és esetleg kényszeritett oly intézeteket is felszámolásra, vagy üzletük igen nagymértékű korlátozására, amelyeknél tulajdonkép kellő indok erre nem volt, hanem csak a revíziónak talán idegessége, vagy túlságos pedantériája követelte ezt. Ez a tapasztalat, ez az észlelet és annak tudata, hogy ha valahol, ugy nálunk különösen nagy a veszedelem, hogy egy revizori intézmény pure et simple életbeléptetése e két dilemma egyikébe, hajtja a revizori testületet, indított arra, hogy olyan, ami specziális viszonyainknak megfelelő megoldást keressek, ahol az ellenőrzés és az irányítás nemcsak irott malaszt marad, hanem kapcsolatba hozatik egy oly intézménynyel, amelynek megvan az anyagi ereje arra, hogy ott, ahol ez indokolt és szükséges, és kedvező megoldás reményével kecsegtet, segitőleg is lépjen közbe. Mondom, t. ház, nem akarom türelmüket túlságosan igénybe venni, (Halljuk! Halljuk!) de egészen röviden jelzem azokat a körvonalakat, amelyek előttem lebegtek ez intézmény tekintetében. Amit előttem szóló t. képviselőtársam, Szterényi József, a tekintetben mondott,