Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-581

i)8l. országos ülés 1915 inájus 11-én, kedden. &! nyomása alatt történnek intézkedések, amelyek a közhangulatnak akarnak kedvezni, valójában azonban az igazsággal nem állnak összhangban. Ö azonban talán ebben az esetben nem látja jól a helyzetet. Vannak esetek, amikor a felzúdult közhangulat teljes összhangban áll az anyagi igazsággal is. Vannak esetek, amikor a szenvedélyek haragja és tüze teljesen megfelel az igazságnak is. Vannak esetek, mikor a hangulatkeltés minden eszköze nem a hangulatok keltésében, hanem azokban az eseményekben van, amelyek a hangulatokat előidézték. És én azt hiszem, hogy ilyen a jelenlegi eset, amely körül az egész kérdés forog. A hangulatkeltésnek roppant rikitó eszközei mindenkinek a rendelkezésére állanak, aki érvelni akar velük, de a hangulatkeltésnek egyetlen egy rikitó eszközét sem kell alkalmazni, ha maguk a tények azok, amelyek a hangulatot felkeltik, amelyek megteremtették azt a közhangulatot, amelylyel szemben ma az elméleti jogász hiába száll síkra a maga doktrináival. Ez a hangulat és ami még sokkal fontosabb, a hangulat mögött kidomborodó igazság erősebb minden doktrínánál. En ennek daczára ugy vélem, hogy ennek a kérdésnek vitatását minden rikitó plakátstilus nélkül, minden felesleges hangulatkeltés nélkül és minden felesleges aláhúzás nélkül, tisztán a tárgyilagos érvek súlyával kell csinálni. Mert valóban nem volna jó és kivánatos, ha a magyar parlament történelmében egy lap lenne, amelyet ugy lehetne kommentálni, hogy a felizgatott szenvedélyek erősebbek voltak a belátásnál, hogy az érvek helyébe a tömegizgatottság lépett és hogy a parlament nem komoly és higgadt mérlegelés alapján, hanem egy külső hangulat megnyilatkozása alapján hozta meg a maga határozatát. En tehát meg fogom próbálni annak bizonyítását, hogy az az álláspont, amelyet ebben a javaslatban a kormány is elfoglalt, amelyet a ház nagy többsége elfoglal, hogy ez az álláspont nem áll ellentétben sem a doktriner felfogással, sem azzal, amit mint súlyos érvet próbálnak vele szembehelyezni. Előre megjegyzem azonban, hogy amikor a kérdés ezen oldalát próbálom megállapítani, akkor én nem óhajtok belemenni a jogi definiczióknak abba a veszedelmes tömkelegébe, amely hasonló kérdések világosságát igen gyakran nem mozdítja elő, talán inkább hátráltatja. De meg fogom próbálni épen kiindulni abból, amiből Springer Ferencz t. képviselőtársam kiindult, amikor ennek a kérdésnek elméleti beállításában azt mondotta, hogy a franczia forradalom pillanatától kezdve az az elv, hogy visszaható erő nincs, a jogban abszolút szentség lett, amelylyel szemben soha senki állást nem foglalt. En nem akarom Springer Ferencz t. képviselőtársamat mindjárt fejtegetéseinek kiinduló pontján a franczia forradalomba követni. Mert hiszen ha van történelmi példa, amely a visszaható erőnek fokozott s egészen abszolút érvényesítését mutatja, akkor épen a franczia forradalom az, amelyben hiába proklamálta Mirabeau, amint Springer Ferencz t. képviselőtársam mondta, hogy visszaható erő nincsen, hiába iktatta ezt az alkotmányba : a franczia forradalomnak minden lapja bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy akkor azok, akik ezt az elvet felállították, akik azt először tették doktrínává, nap-nap után szembeszálltak vele. Nem kell mást idéznem, mint XVI. Lajosnak a perét, amely a visszaható erőnek olyan sajátságos példája volt, hogy arra más eset a történelemben nincs, amikor bűnökért, amelyek nincsenek is megkonstruálva, büntetett ugyanaz a konvent, amely a visszaható erőt elvetette, ugy hogy voltak képviselők, akik felkiáltottak, hogj^ az a természetes és elévülhetetlen törvény, hogy minden vádlottat legalább hazájának törvényei alapján kell elitélni. A franczia forradalomnak minden lapja, a parlament történelmének minden oldala épen a visszaható erő mellett bizonyít, mert kezdve a király fejétől a Girondi képviselők üldözéséig, elitéléséig és vérpadra viteléig, nem volt nap, melyen maga a konvent ne szállt volna ezzel szembe. De én nem is tartom czélszerünek és szükségesnek, hogy a történelem ilyen távoli mezejére kalandozzunk el akkor, amikor annyira konkrét és annyira aktuális kérdésekről van szó. (Ugy van ! a középen.) Azonban meg kell állapitanom, hogy épen a franczia forradalom idejében érvényesült az a büntetőjogi iskola, amelynek tényleg az egyik alaptétele a visszaható erőnek teljes kizárása volt; hogy az a klasszikus iskola tényleg évtizedeken keresztül dominálja a jogászok gondolkozását; azonban ma, ha mi egészen elvonatkozva most ettől a konkrét esettől, nem is gondolva arra, hogy előttünk jelenleg bűnös hadseregszállítók ügyeiről van szó, tisztán a kérdés büntetőjogi oldalát nézzük: azt kell mondanom, hogy a büntetőjognak ez a klasszikus iskolája ma már nem áll összhangban nemcsak a közhangulattal, hanem a jogászi felfogással sem, amely számol az emberek megváltozott helyzetével. MeTt, t. ház — és méltóztassék megengedni most, ha én talán nem hangulatok keltésére törekszem, hanem a kérdésnek ezen oldalait próbálom kidomborítani, de hitem szerint fontos és lényeges, hogy ezek a momentumok is szerepeljenek ebben a vitában — a klasszikus büntetőjogi iskola kiindult abból a szellemi áramlatból, amely a XVIII. század végén megfelelt az akkori kor fejlődésének. Ez talán egy szóval jellemezve nem más, mint a gazdaságilag és társadalmilag megerősödött polgárságnak érvényesülési harcza, szemben a rendi abszolutisztikus királysággal. Es mindazok a tételek, amelyek akár a közgazdaság, akár a politika, akár a büntetőjog terén elhangzanak, nem egyebek, mint a polgárság ezen érvényesülési és önvédelmi harczának megnyilatkozásai. Ne felejtsük el, hogy a büntetőjognak akkor egy olyan állapottal kellett számolnia, amely lettre de cachet-kkal bárkit a Bastillebe küldhetett. Ne felejtsük el: az egyéni szabadság megőrzése, az