Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

leczember 11-én, szombaton. 457 595. országos ülés 1915 á Kostyál Miklős jegyző: Blaho Pál! Blaho Pál: T. ház! Az indemnitási vita során felhozott dolgok, az egyes képviselő urak és a kormány tagjai részéről történt felszólalások azt bizonyítják, hogy a közös haza védelmében, az önfeláldozó teherviselésben egyek és egyértelműek vagyunk nemzetiségi és valláskülönbség nélkül. Szabadságszerető embernek jólesik, hogy e nehéz időkben mégis van egy hely és ez a magyar j>arlament, kiemelem, ahol az ember szabadon beszélhet. Eitner Zsigmond: Fél óráig! Blaho Pál: Az igaz. Nagyon kurtán. Kritikát mégis mondhat és a beszéde kihathat tovább is, nemcsak ez ország határain belül, de kifelé Ausztriába és az ellenséges külföldre is. (Az élnöM szélcet Szász Károly foglalja él.) Az indemnitást a háborúra való tekintettel elfogadom. Szmrecsányi György t. képviselőtársam múlt beszédében szakszerű tapasztalataival, amelyeket a harcztéren közvetlen a tűzvonalban szerzett, igazán meglepett. Ugy beszélt mint egy orvos. Hálás vagyok, mert az orvosi kart, de az egész országos orvosi kart oltalmába vette. (Helyeslés.) üégi dolog, hogy a mi hadvezetőségünk a katonai orvosi kart negligálja. Lehet, hogy régi tradiczióból, lehet más okokból is, de hogy miért teszi ezt a hadvezetőség épen most a háború idejében, mikor az orvosokra legnagyobb szükség van, azt nehezen lehet megérteni. Mert abban Szmrecsányi t. képviselőtársamnak teljesen igaza van, hogy a katonai orvosokkal ugy bánnak, mint kisebbrendüekkel; a katonaorvos, ha egy tiszti asztalnál ül, akkor mindig a főhadnagy vagy a hadnagy után jön a rangsorozata. Hallottuk itt, hogyan tisztelegnek a katonák egy katonának és hogyan tisztelegnek egy törzsorvosnak. Igazán szomorú dolog ez. Hogy miképen dolgoznak és miképen áldozzák fel magukat kollégáim, az orvosok, arról nem akarok itt sokat beszélni, hisz ez köztudomású dolog; de, ha tekintetbe veszszük az egészségügyi készültséget, amelylyel hadvezetőségünk a háború elején rendelkezett, kimondhatom, hogy az teljesen hiányos volt és a szó legszorosabb értelmében elégtelen. Hadvezető ségünk tudta, hogy milyen gyilkosok a modern fegyverek, az ágyuk, tudnia kellett volna tehát, hogy a sebesültek és betegek ápolására, a fertőző betegségek meggátlására nem elegendő az a felszerelés, amely volt, hanem hogy azt már békeidőben szaporítani kellett volna. Igaz, hogy a háború tizenhat hónapja után javulás állott be e téren, de ez nem ok arra, hogy a hibákat és mulasztásokat elhallgassuk. Kezdetben oly nagy hibák történtek, hogy nem is tartom megengedhetőnek ezekről itt szólni. A kórházakban, az arczvonalon, a megfigyelőállomásokon jelentkeztek emberek orvosok gyanánt, akik orvosok soha nem voltak. Ismertem KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXVII. KÖTET. egy fényképészt, akit elcsaptak ugyan, de aki szintén orvosnak jelentkezett. Ápolónők mint egyetemi orvostanhallgatónők jelentkeztek, vagy mint orvosok és az orvosi tudományról fogalmuk sem volt. Ismertem egy orvosnőt, akinek diplomája állítólag Lembergben elégett az oroszok első inváziója alkalmával, pedig köztudomású, hogy Lembergben egy ház sem égett le; és ez a hölgy egy egész éven át húzta a harmincz koronát, mint járvány orvos. Később persze kitudódott a dolog. Szeretném a t. belügyminister ur figyelmét ráterelni még egy esetre. Nem mondom meg, hol történt, de Magyarországon volt. Az egyik megfigyelő állomáson egy orvosnövendék, ki harmincz évvel ezelőtt az volt, de nem tanult, egész életén át lumpolt, most orvosi állást töltött be egy egész évig, és húzta a harmincz koronát, azt állítván, hogy a diplomája Mühlhausenben veszett el, mikor a francziák oda bevonultak. Ilyen esetek előfordultak, lehet, hogy a háború után egész könyvek jelennek meg majd ilyenekről. Minthogy nem tudjuk, hogy mikor végződik a háború és nem tudjuk, milyenek lesznek az egészségügyi viszonyok, felhívom a t. kormány figyelmét arra, hogy szigorúan járjon el ezekkel az emberekkel szemben, akik a háborút arra használják fel, hogy beteg emberek rovására svindlizzenek. Szeretnék még foglalkozni Szmrecsányi György t. képviselő társam azon megjegyzésével, hogy a német és osztrák orvosi fakultások amolyan repülő sebészosztagokat küldtek a harcztérre; ezek a háború színhelyén tanulmányozzák a viszonyokat, ott operálnak, tanulnak és másokat tanítanak. 0 azt kérdezte, hogy miért nem mennek ki a mi orvosaink és tanáraink is a harczvonalba? Nekem oltalmamba kell vennem a budapesti és a kolozsvári fakultás tanárait, mert hiszen nekünk csak két orvosi fakultásunk van, holott Németországban 23, Ausztriában pedig 7, négy német, két lengyel és egy cseh. Ha nálunk három vagy négy tanár vagy magántanár és asszistens menne ki a hareztérre, ez az előadások megtartására nézve nagy hátránynyal járna; hiszen be kellene szüntetni a sebészeti előadások egész sorát. Vannak ugyan olyan orvosok, akik kineveztetik magukat törzsorvosokká vagy főtörzsorvosokká és húzzák a nagy fizetést, de sehova sem mennek, sehol sem lehet őket látni, legföljebb valami ünnepélyen. Mayer Ödön: Jelentkeztek a frontra is! Blaho Pál: Ezekre a dolgokra is ügyelni kell, hogy az illetők teljesítsék kötelességöket. Általában véve kijelenthetem, hogy az orvosok igen nagy munkát végeztek. Tessék csak visszaemlékezni arra, hogy milyen rémes históriákat meséltek a háború elején, hogy jön majd a kolera, a tífusz és ezrenkint fognak hullani az emberek. Ebből semmi sem teljesedett be vag}

r legalább is nagyon kevés. Az orosz harcztéren néhol inficziálták magukat a katonák, de oly 58