Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

458 595. országos ülés 1915 deczember 11-én, szombaton. kis mértékben, hogy ez nem is esik latba. Ha pedig tekintetbe veszszük bogy az országban milyen kevés orvos maradt, hogy vannak vidékek, ahol 30—40—50 kilométerre sincsen orvos, sőt bába sem, akkor belátjuk, hogy az itthonmaradtak minő nagy munkát végeztek és végeznek. Ami a hadi sebészeti tanszék felállítását illeti a budapesti vagy a kolozsvári egyetemen, ez, azt hiszem, ki nem vihető, nem pedig egyszerűen azért, mert a régi időkben ezeket a tanszékeket megszüntették. Ott volt Bécsben a Josephinum; ebből fejlődött ki az egész chirurgiai tudomány. Ahhoz, hogy most visszatérjünk ide és visszaállítsuk a hadi sebészeti tanszéket, kellene minden öt vagy tiz évben háború, hogy legyen elegendő anyag, mert hiszen anyag nélkül hadi sebészeti tanszéket fentartani lehetetlen dolog volna. A mi chirurgiai tanszékeink teljesen kielégítik a szükségletet, ott mindent meg lehet tanulni. Meg kell említenem még azt a tényt, hogy a kórházakat nem látták el elegendő Röntgenkamarával, ezenkívül pedig csak nagyon ritkán volt itt-ott egy-egy Röntgen-tanár alkalmazva; már pedig a húsban, csontban és izmokban levő shrajmel-golyót és vasdarabokat Röntgen nélkül megtalálni nem lehet. Én felhívom a belügyminister ur figyelmét arra, hogy a Röntgen-gépek számát, legalább a nagyobb kórházakban, szaporítani kellene. A vita során nagyon szívesen vettem volna, ha akármelyik oldalról hallottam volna bizonyos megjegyzést a katonák élelmezését, különösen a kórházi betegek élelmezését illetőleg. Ez nagyon érdekes lett volna. Azokról a beteg katonákról, akiknek nem szabad enni, akik első diétát kapnak, nem beszélek, mert ezeket nem szabad jobban elrontani, mint ahogy el vannak rontva, hanem a lábbadozó katonákról, akik tovább maradnak kórházban, akik egyik kórházból a másikba mennek,akik összevándorolják az egész monarchiát és néha visszakerülnek ugyanabba a kórházba, akik 5—6 hónapos betegek. Ezeknek élelmezése, mondhatnám, teljesen elégtelen. A mi földmivelő népünk, a közkatona, leginkább a jó kenyeret szereti és valami sürü ételt. Magam is kórházi népfölkelő orvos vagyok a cs. és kir. tartalékkórházban Kremsierben és látom, mikép élelmezik ezeket a katonákat. Egy darabka hus, 250 gramm, járt nekik, ebből egy parancscsal eltiltottak 30 grammot, maradt 220 és ebből is elvettek 20-at, ugy hogy most 200 grammot kapnak. Ez pedig olyan kis darabka, hogy abból egy katonának jóllakni nem lehet. Az olyan kiszipolyozott, elcsigázott embereket, akik 15 hónapig kinn voltak a fronton, jól kell élelmezni, ha azt akarjuk, hogy képesek legyenek másodszor vagy harmadszor is kimenni a harezmezőre. Inkább ne legyen háromféle vagy tízféle hus a nagyvárosi hotelekben és restaurácziókban, de annak a szegény katonának enni kell adni, ez a fő feltétele az ő harczképességónek és egészségének. Borzasztó benyomást tesz az, ha az orvosi vizitnél azt mondja a katona, hogy doktor ur, éhes vagyok, adjanak legalább elegendő kenyeret. Kenyeret keveset adnak, az sem jó és húst mindössze 200 grammot adnak. Reggel kap a katona fekete kávét, este megint egy kis fekete kávét, vagy levest. Ebből nem lehet megélni. Igaz, hogy némely helyen kapnak délelőtt tizkor tejet, de hány ilyen hely van? Linzben, Brünnben, de Bécsben is előfordult, hogy nem volt tej és egyáltalában nem kaptak sem tejet, sem tejes kávét. Felhívom tehát a honvédelmi minister urat és a közös hadügyminister urat, hogy ne restringálják tovább a katonák élelmezését, ezeket a rácziókat, adjanak nekik enni, mert inkább szűkölködjenek mások, de a katonák semmiesetre se. Megjegyzem, hogy a Vörös Kereszt-kórházakban nagyon jó kosztot kapnak, azonban a hadi kórházakban, a tartalék-kórházban, a honvédkórházban, majdnem mindenütt silány a koszt. Rátérve a háború folytán ránknehezedett gazdasági krízisre, itt csak azt jegyezném meg gróf Serényi volt minister ur igen találó és szép beszédére, hogy olyan érzésem volt, hogy ha még hosszabb ideig beszélt volna, azt mondtam volna, hogy antiszemita. (Derültség.) Mert mindent elmondott a közvetítőkre, mindenféle kereskedőkre, akik ide betolakodtak Galicziáből . . . Eitner Zsigmond: De igazat mondott! Biaho Pál:... csak azt a szót nem mondta, hogy zsidó. (Élénh derültség.) Olyan kisebb emberek, mint én, megengedhetik ezt maguknak. (Élénh derültség.) Emlékszem, a t. képviselő ur egy nagy gazdasági programmal állt a t. ház elé, amely programni nagyon tetszett. De nézetem szerint először le kell fektetni ennek a nagy gazdasági programmnak alapjait a népben, a népnevelés alapjait meg kell változtatni, mert addig, amíg polgári iskoláink urakká és közjegyzői írnokokká nevelik a fiatalságot, addig nem lesz tisztességes földmivelő középosztály. Nagyon jól emlékszem, az ő ministersége alatt három vagy négy téli gazdasági iskolát nyitottak meg és az én rokonságomból is ketten látogattak egy ilyen iskolát Ozegléden, ahol öt tanár és nyolez diák volt. A nép annyira konzervatív, hogy nem akar ezekbe az iskolákba járni, vagy ha már jár, főideálja botosispánnak menni, nem pedig a maga részére tanulni, nem a maga gazdaságának használni tudásával és tapasztalatával. Ebben az irányban kell dolgozni és reformálni a nevelést. Ha nem megy máskép, amint ő emiitette, talán bizonyos kényszereszközökkel is lehetne arra szorítani a földmivelő apákat, akiknek két-három fiuk van, hogy legalább az egyiket minden télen hat hónapra odaengedje abba az iskolába. Az idő rövidségére való tekintettel nem akarok hosszasabban megemlékezni katonáink