Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

430 59.5. országos ülés 1915 deczember ll-én, szombaton. eszünkbe ezt azelőtt rekriminálni, csak most, amikor élelmiszerdrágaság van. Teljesen osztozom Serényi képviselőtársam vé­leményében, amikor azt mondja, hogy a háború­ban a tisztviselőknek és ezek között különösen az állami tisztviselőknek van a legszomorúbb sorsa. Sümegi Vilmos: Nyomorognak! Jaczkó Pál: Igaz az a teória, amit ő fel­állított és nagyon örülök, hogy ő állapitotta meg, hogy az államnak az a, majdnem azt mondhat­nám, csúnya visszaélése — amit ő takarékosság­nak mond — kergeti bele a tisztviselőt az adósságba. Már e helyről is többször szóvá tétetett, hogy nem tartjuk az állam magasabb eszméjéből ki­indulva elég fair dolognak, hogy egyes tisztviselő­ket teljesen díjtalanul, fizetés nélkül alkalmaz, még fjedig nem átmenetileg, mondjuk félesztendeig, amig kipróbálja, hanem otthagyja, ottfelejti és ingyen használja munkáját. A tisztviselő ez alatt az idő alatt elvesziti munkakedvét és ami a leg­főbb — idézem a Serényi képviselőtársam fel­szólalásában mondottakat — még a főnöke sem törődik avval, hogy miből, hogyan él, mi biztosítja egzisztencziáját. • Lassan akkora adásságokba ke­veredik, hogy amikor végre fizetést kapna az ál­lamtól, az talán csak a felvett kölcsönök kamatai­nak fizetésére elég és tengetheti életét abból a minimális összegből, amit a végrehajtási törvény letiltani nem enged. Ezek azok a kérdések, t. ház, amelyek világot vetnek az állami takarékosságra. Méltánytalan­ságnak tartom, hogy a tisztviselőknek kölcsönö­ket, segélyeket kvázi alamizsnaképen dobnak oda. Ezzel nem rendezzük a dolgot. A tisztviselő, ha lelkiismeretes, munkás, legalább is ugyanazt követelheti, amit ma már minden munkásnak, minden tiszttartónak, gazdasági alkalmazottnak a törvény, a helyhatósági szabályzatok, a meg­egyezések stb. biztosítanak, t. i. azt, hogy tisztes­séggel megélhessen, hogy nyugodtan szentelhesse magát a munkának. Megtörtént pl., hagy a XI. és X. rangosztályba sorozott fővárosi polgári iskolai tanítónőktől megtagadták a 400 korona u. n. kölcsönt, még pedig azon a czimen, mert ne­kik jogukban lett volna éveken keresztül benn az intézetben élelmezniük magukat, viszonyaik azon­ban ugy alakultak, hogy férjhez mentek és igy természetesen családjuk körében kívánják elfo­gyasztani azt a száraz kenyeret, ami nekik a fize­tésből jut. Most, amikor segélyről volt szó, a kul­tuszministerium azzal az indokolással, hogy nekik tulaj donképen természetben van az élelmezésük, megtagadta ennek a kölcsönnek a kiutalását. Ezek, szerintem, igen kicsinyes dolgok. A rendel­kezésemre álló idő rövidsége okából erre most részletesebben nem terjeszkedhetem ki, mint ere­detileg szándékomban állott; lesz alkalmam vissza­térni rá akkor, amikor a tisztviselők segélvezésé­rol szolo törvényjavaslatot fogjuk tárgyalni. En, t. ház, nem a multat kívánom rekrimi­nálni. nem azzal akarok foglalkozni, hogy a mai gazdasági helyzetért ki felelős, hanem inkább, mint gyakorlati ember, a háború után várható gazdasági helyzetet kívánom megvilágítani. Ezt a feladatomat különösen megkönnyíti az, hogy Szterényi József t. képviselőtársam a tegnapi nap folyamán oly behatóan és oly szakszerüleg tár­gyalta ezt a kérdést. Én felszólalásomban csak ennek némi kiegészítésére szorítkozom és csak az ő véleményétől talán némileg eltérő véleményem­nek adok kifejezést, ö éles késével sorra bon­czolta a gazdasági helyzettel kapcsolatos kérdé­seket. A bajok okát — aminek körülbelül magam is a szószólója lennék — a kormány mulasztásai­ban találta meg. Ezt a támadást nem tudta vissza­verni az igen t. pénzügyminister urnak tegnapi felszólalása sem, bár az a buzgalom, amit ő ki­fejtett, jobb ügyhöz méltó lett volna. Ebben a dologban csak arra lettem volna bá­tor kérni a pénzügyminister urat, hogy azt a buz­galmat, tudását és munkaerejét, amelyet itt kifej­tett, tartsa fel inkább a jövőre, és igyekezzék a jö­vőben várható gazdasági bajok elhárításáról már eleve gondoskodni, mert sokkal szomorúbb lesz a háború utáni helyzet, semhogy azzal már eleve is ne kellene foglalkoznunk. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Most nem szabad abba a helyzetbe jutni, amelyben voltunk a háború kitörésekor, hogy t. i, nem voltunk rá elkészülve ; én már most kí­vánnám a t. kormány preventív intézkedéseit, vagy egalább felvilágosításait ebben a tekintetben, hogy vájjon a háború utáni helyzet szanálása szempont­jából a szükséges fedezetekről gondolkodott-e már. Mert most majd nem lehet azt mondani, amit a háború kezdetén mondottunk, hogy a háború vá­ratlanul jött, mivel a béke nem fog váratlanul jönni. Mert akár helyes, akár nem, a békéről kell beszélni, végeredményben békének kell lennie, mert ha a háborúnak volt kezdete, akkor lesz annak vége is. Szóval előbb vagy utóbb a békének be kell kö­vetkeznie, azért tehát előre kell gondoskodnia arról, hogy az bennünket készületlen ne találjon. Elég tehát röviden, hogy ugy mondjam, vastag voná­sokban jelezni azt, hogy szükségesnek látom, hogy bizonyos intenzivebb nemzetgazdasági politikát kezdjünk, mert eddigi politikánkkal nem igen fogunk boldogulni. Sajnálom, hogy nem terjeszkedhetem ki rész­letesen a jövedelmi adóra, amelyről a pénzügy­minister ur tegnap azt mondotta, hogy az nem hadi, hanem hadsegélyezési adó. A kérdéssel majd a 7. §-nál fogok részletesebben foglalkozni. Most csak annyit jegyzek meg, hogy ilyen alkotásokkal, mint a jövedelmi adó és azokkal a módozatokkal, amelyekkel ennek az adónak a kivetése történt, nem tudom összeegyeztetni az állam méltóságát.­De ez én szerintem a czélt sem szolgálhatja, értve különösen azt a nagy szükségletet, amely a háború után fel fog merülni, mert ez az adó még csak azt a szükségletet sem fedezi, amelyet eddig is fedeznünk kell, amig egy intenzivebb mezőgazda­ság kifejlesztésével és mezőgazdasági iparunk és kereskedelmünk fokozásával közgazdaságunkat

Next

/
Oldalképek
Tartalom