Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-593

374 593. országos ülés 1915 deczember 9-én, csütörtökön. inczidentális törvényhozás utján történt elhoniályositását a czimerhasználat alakjában nem örökíteném meg, nem állandósítanám, hanem ennél az alkalomnál visszatérnék arra az alaptörvényre, amely a hadseregről beszél, mint az egész hadsereg kiegészítő részéről. Az 1867-iki konczepczió itt, a véderő terén, teljesen párhuzamos a polgári élet terén uralkodó jogi fogalommal. Nemde, mindnyájan csak magyar állampolgárok vagyunk? Egyénileg nincs semmi egyenes vonatkozásunk az osztrák-magyar monarchiához; nekem egyénileg és minden honpolgárnak csak Magyarországhoz van vonatkozásom. Magyarországnak mint egésznek van bizonyos összeköttetése. Ausztriával. Épen ugy a magyar véderőnek mint egésznek történt beillesztése az egész hadseregbe; de nem minden egyes bakának, nem minden egyes huszárnak történt a beillesztése egy közös intézménybe. E tekintetben az 1889 egy közjogi reakczió az 1867-hez képest, és nagyon sajnálom, hogy a czimer- és jelvényhasználat rendezése körében nem tértünk vissza legalább a tiszta 67-es alapra az 1889-es alappal szemben. (Helyeslés balfelöl) Ezek után áttérhetek a külügyi és hadügyi helyzettel kapcsolatos fejtegetéseimre. A mai helyzet lényegesen különbözik attól, amelyben ennek a háznak legutóbbi ülésszaka tartatott. Akkor az országnak egy nem is oly csekély kiterjedésű északi csúcsán az ellenség állott; a Kárpátok egész falát döngette és fenyegette egy óriási ellenséges haderő erőlködése. Minden emberi számítás szerint, minden matematikai alapon ennek az áttörési kísérletnek sikerülnie kellett volna és csak csapatainknak páratlanul önfeláldozó hősiességén múlt, hogy ez meg nem történt (Ugy van!) és hogy a Kárpátok átléphetetlen falként állottak az ellenség előnyomulása előtt. (Ugy van!) IJe így is a velünk szövetséges államnak, Ausztriának, egyik legnagyobb és leggazdagabb tartományát, Galicziát, majdnem egészen megszállva tartotta, az ellenséges haderő; és bár Olaszországgal még nem tört ki a háború, annak fenyegető Damokles-kardja lógott fejünk felett. Szerbiában akkor alig hevertük ki az egész hadjáratnak egyik legfájdalmasabb eseményét. Ilyen körülmények között találkozott a magyar képviselőház és ilyen körülmények között a ház orgánumává vált a nemzet azon elhatározásának, hogy ezen fenyegető jelenségek elől meg nem hátrál, hanem a reá kényszeritett önvédelmi harczot törhetetlen önbizalommal és elszántsággal folytatja mindaddig, míg védelmi ezéljait nem biztosította. Ma, hála legyen a mindenható Istennek, hála legyen vitéz hadseregünknek és szövetségeseink hadseregének, az egész máskép áll előttünk. Ma nemcsak Magyarországnak egész területe ment az ellenségtől, ma nemcsak határhegységünket semmi közvetlen veszély sem fenyegeti; ma nemcsak, hogy csupán egy igen kis csúcsa az osztrák államterületnek az, amelyen az ellenség még lábát megvetette; hanem ellenkezőleg, ami seregeink és a szövetséges seregek űzték ki Q-aliczíából a hatalmas ellenséget, elfoglalták tőle egész Lengyelországot, sőt öroszLengyelország határain kivül foglalnak el egy imponálóan erős stratégiai vonalat.' A nyugati harcztéren szövetségeseink ellen óriási erővel, nagy elszántsággal, nagy vitézséggel és nagy tudással megindított offenzíva meghiúsult, az ő arczvonaluk is törhetetlen maradt. Délen az olasz ellenség reánktámadott; reánktámadott akkor, amikor azt hitte, hogy egyéb arczvonalakon való súlyos elfoglaltságunk és védelmi feladataink lehetetlenné fogják tenni annak a határnak a kivédését is. Es ime, több mint félévi hadakozás után az egész olasz haderő a mi haderőnknek azon töredékével szemben, amelyet el tudtunk vonni a többi harczterekről (Ugy van! Ugy van!), egy lépést sem tudott előre haladni azon a keskeny határterületen tiü, amelyet hadászati szempontból mindjárt a háború kitörésekor nekik átengedtünk. Ma Szerbia teljesen le van győzve, hadereje úgyszólván meg van semmisitve és az ő védenczének e haláltusájában az oroszok hatalmas czárja részvéttáviratokon kivül egyéb segítséget nyújtani nem tudott. Ma, mélyen t. képviselőház, a harczászati helyzetnek képe olyan, amely minket mindenekelőtt az Ur Isten iránti mély bálával s azután azoknak a vitézeinknek önfeláldozása iránti bámulattal és forró szeretettel kell hogy áthasson, (Ugy van!) akiknek ezt a fényes eredményt köszönhetjük. (Hosszas élénk helyeslés és taps.) Es ezért a külügyi és a katonai helyzetnek a megvitatása a mi részünkről egészen más jelleggel bírhat, mint bírt a múltkor. Én nem osztozhatom az igen t. ministerelnök urnak sajnálatában a felett, hogy t. barátaim Károlyi Mihály és Andrássy Gyula, ugy amint tették, a béke gondolatát behozták ebbe a parlamenti vitatkozásba. (Ugy van! balfeM.) Nagy hibának tartottam volna, ha legutóbbi ülésszakunk alkalmával, mikor a katonai helyzet reánk nézve fenyegetőnek látszott, egy szó is esett volna ebben a házban a békéről; nem is esett. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Egészen más a helyzet ma. Ma erről szótanunk nemcsak lehet, de ismétlem, ugy s azon a módon, amint történt, helyes is, szükséges is. (Élénk helyeslés balfelöl.) Nekünk, mélyen t. képviselőház, két feladatunk van saját népünknek pszichológiájával és a művelt világnak közvéleményével szemben. Az egyik az : egyszerűen, habozás nélkül kijelenteni és mindenkinek tudtára adni a mi saját, súlyos áldozatokat elviselő hazánkkal szemben, hogy sem mi, sem szövetségeseink nem visszük tovább a háborút sportszerű kedvtelésből, (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) nem viszszük tovább a háborút nem