Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-593

593. országos ülés 1915 deczember 9-én, csütörtökön. 375 tudom micsoda ambicziókból, (Ugy van! balfelöl.) nem viszszük tovább a háborút saját eddigi sikereinktől megrészegedett állapotban; hanem hogy minden pillanatban, amelyben a mi lényeges defenzív ózdijainkat — és erre még vissza fogok térni — biztosítottuk, amelyeknek megvédése kötelességünkké tette, hogy kardot rántsunk; minden pillanatban, amelyben ellenfeleinknél beáll az a belátás, hogy az ő érdekükben is van, előre is sikertelenségre ítélt kísérletekről eltekinteni; minden ily pillanatban mi készek vagyunk a békekötésre, hogy azonban mindaddig, amíg ez a belátás ellenfeleinknél nincs meg; mindaddig, amíg mi azokat a célokat, amelyek minket arra indítottak, hogy a háború terére akaratunk ellenére rálépjünk, el nem értük: mindaddig kárbaveszett kísérlet, mindaddig szó sem lehet róla, hogy akármilyen békés megegyezésre, békés beszélgetésre is kaphatók legyünk. (Általános helyeslés.) Ilyen értelemben történtek azok a nyilatkozatok, amelyek eddig történtek; ilyen értelemben csatlakozom hozzájuk. A kettő együtt alkalmas arra, hogy a mi népünkben, a mi sanyargatott, ezer sebből vérző népünkben fentartsuk a lelket, az áldozatkészséget, a lelkesedést, amely megmarad benne, ha tudja, hogy azok, akik sorsát intézik, az ő áldozatkészségét csak a szükség határáig veszik igénybe. (Élénk helyeslés és taps.) Ezt a biztosítékot nyújtani kell nekik, ezt a biztositékot nyújtani kell a művelt világnak, inert ez odaszól — ellenségeink kormányának feje felett — ellenségeink népeihez, amelyek bizonyára épugy sinylik az áldozatokat, amelyeket nekik hozniok kell. (Elénk taps.) Ez az egyik üzenet. A másik pedig az, hogy épen azon erkölcsi erőnél fogva, amelyet ennek a határnak következetes megtartása nekünk nyújt, mindaddig, amig azokat a lényeges önvédelmi czélokat, amelyekért kardot rántanunk kellett, nem biztosítottuk, ki fogunk tartani, ha lehet, rövid ideig, ha kell, sokáig, ki fogunk tartani azon törhetetlenséggel, amelyet épen önmérsékletünk tudata gerjeszt bennünk és tesz etikailag jogosulttá. (Taps és általános élénk helyeslés.) Talán a mai napon a legilletékesebb helyről fogja megtudni a világ, hogy a mi szövetségeseink lelkülete ebben a tekintetben épen olyan, mint a mienk. Meg vagyok győződve, hogy valamint a harezok eddigi menetében a legteljesebb szolidaritás volt köztünk — még pedig az a szolidaritás, amely az érdekeknek valódi azonosságán alapul és amely nem igényelt a hadviselés minden egyes fázisánál uj meg uj politikai magyarázatokat, uj meg uj megállapításokat, amint azt az entente oldalánál látjuk, ahol a. be nem avatott szem is tapasztalja azt a folytonos kapkodást, az államférfiaknak, hadvezéreknek ide-oda való utazgatását, hogy az alapjában eltérő, sőt egymásnak ellenmondó érdekszférákat egy közös akczióban valahogyan összetartsák: mondom, meg vagyok győződve, hogy a lelkület tekintetében is szintúgy fennáll köztünk és szövetségeseink között ugyanaz a szilárd szolidaritás és együttérzés, amely a hadviselésnek egész ideje alatt — ha itt-ott egyes súrlódások elő is fordulhatnak — mégis idegen államok együttműködésének olyan példáját mutatja, amely az egész világ történelmében páratlan. (Elénk taps és általános helyeslés.) Azt mondtam azelőtt, hogy épen álláspontunk mérséklete, etikai és észszerüségi megalapozottsága miatt tarthatunk ki és fogunk kitartani a harezban mindaddig, mig a lényeges defenzív czélokat nem biztosítottuk. Szeretném ennek a tételnek magyarázatát adni. (Halljuk! Halljuk!) Teszem ezt természetesen azzal a körültekintéssel és azon korlátok között, melyeket még e helyről is, midőn erről a tárgyról beszélünk, megtartani szükséges. De teszem mégis talán nagyobb szabadsággal, mint ahogyan tehetném, ha hivatalos állásban volnék és a dolgok közvetlen intézésére volna megbízásom. Ha defenzív czélokról szólok, ez alatt nem értem a háború előtti status quohoz való egyszerű visszatérést. Epén a háború bebizonyította ennek a status quonak ki nem elégítő voltát ami lényegesen defenzív politikánk biztosítása szempontjából. Ha aláírom én is azt. hogy területi nagyobbodásra, hogy hódításra mint önczélra nem törekedtünk, ez nem jelenti kizárását annak, hogy katonai szempontból stratégiai helyzetünknek teljesebb biztosítását a békekötésnél el ne kelljen érnünk (Igás! Ugy van!) és különösen nem jelenti azt, hogy ahol a mi fegyvereink egy nehezen viselt évszázados járom alóli felszabadulását hozták meg egy velünk rokonszenvező nemzetnek, mi azt a nemzetet az alá a járom alá ismét visszabocsátani hajlandók vagyunk. (Igaz! Ugy van! balfelöl,) Vissza kell mennem a háború inditó okaira. A háború inditó oka nem ez vagy amaz az inczidens volt. Az inczidensek csak megvilágították azokat a mélyebben rejlő okokat, amelyek az összeütközés felé vezettek. A háború oka bizonyos ambicziókban, bizonyos terjeszkedési vágyakban rejlik, amelyek. a hódításra vágyó hatalom egy kisebb exponense területén megkezdődött áskálódásokban és összeütközésekben nyilvánultak meg, amelyek mögött azonban egy nagy czél rejlett, amely mostan már nyilt bevallás tárgya, amelyet nyíltan bevallott az orosz czár a háború kitörése után mondott trónbeszédében, amelyet az egész entente-irodalom — most már az angol államférfiak is — nyíltan bevall, és pedig nemcsak a háború folytán vall be, legalább Oroszország részéről nem, mert hiszen, aki ennek a birodalomnak történelmét, fennek a birodalomnak hagyományos I törekvéseit ismeri, annak o bevallás ujat nem ' mond, annak csak a függöny felgördülése, csak a fátyol szétszakítása az uj.