Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-593

593. országos ülés 1915 deczember 9-én, csütörtökön. 361 kis busines-intelligencziát is szerzett. Üres hitegetésekre tékát nem fog hallgatni. Ellenben helyes beltelepitést kell folytatnunk, olyat, amely a telepest a telekspekulácziótól megóvja. Németországban nagy mozgalom indult meg, amelynek hullámai áthatottak Ausztriába is; az a neve, hogy Kriegerheimstätten-Bewegung. Azok számára, akik a háborúban résztvettek és vagyontalanok, földet juttat, még pedig tiz hektár szántóföldet a falusi embernek és két hektár kertet a városi környezetbe tartozóknak, homestead-szerüen, tehát ugy, hogy a föld elidegeníthető és megterhelhető ne legyen. Ezt nálunk is megérdemelnék azok, akik Magyarországot újra elfoglalták, akik a hazáért vérüket áldozták. (Ugy van! Udy van! balfdől.) Nem lustálkodási jólétet, hanem földet kell nekik juttatni, amelyről tudni fogják, hogy valamikor az övék lesz és még unokáik is élvezik. Ezt kívánja a népesedési politika is. Mindenféle ankéteken hangoztatják, hogy a háború okozta vérveszteséget okos népesedési politikával kell pótolni. Ha utat nyitunk a telep-spekulácziónak, akkor hiábavaló minden népesedési politika. Hiszen máris tapasztaljuk az egy-gyermekrendszer ijesztő terjedését. Sokan erkölcsi okokra vezetik azt vissza. Kétségkivül az erköcsi életnek is van rá befolyása. De ahol a szolid gazdasági alap hiányzik, ott erkölcsprédikáczióval semmire sem megyünk a népet nem fogjuk a esábitástól és a zülléstől megmenteni. Ellenben igenis méltóztassék ugy felfogni a dolgot, hogy nemcsak a polgárnak vannak a haza iránt kötelességei, hanem a hazának is vannak kötelességei a polgár iránt. És ha a polgárok hazafias kötelességüket teljesitik, akkor a nemzeti társadalomnak is kötelessége, hogy polgárainak javait növelje és jogait fejleszsze. És ezt látják Németországban. Németországban tudják, hogy az 1871-iki háború után borzasztó telekspekuláczió és uzsora lépett életbe s azok, kik életük veszélyeztetésével küzdöttek a hazáért s akik' akkor csak félévig voltak távol otthonuktól, mikor hazatértek, azt tapasztalták, hogy a lakás és a megélhetés drágább, hogy ők küzdöttek a hazáért, de annyit sem értek el, hogy családjuk jóléte emelkedjék. T. képviselőház! Ne tanuljunk mi saját kárunkon, ne érjen bennünket néhány év múlva az a szemrehányás, hogy nem láttuk, mi következik a háború után ; tanuljunk, amint a németek tanultak az 1870. évi háborút követő gazdasági fejlődésből és kellő időben akadályozzuk meg, hogy midőn a hazáért küzdők hazatérnek, itthon uzsora és telekspekuláczió martalékai legyenek. E tekintetben én a kormánytól &gj messzemenő akcziót, szinte egy törvényjavaslatot várok, csak ugy, amint sürgetik ezt Németországban is, ahol a legközelebb összeülő birodalmi gyűlésen ez az óhajtás szóvá is fog tétetni. Mi agrár állam vagyunk s igy hivatottak arra, hogy előljárjunk e tekintetben. Emlékszem, hogy midőn Németországban járván, ott tanulmányozKÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXVTI. KÖTET. tam a munkásszervezeteket s különféle ipari szervezetek központjában fordultam meg, azt a kérdést intéztem vezetőimhez, hogy miként vannak szervezve Németországban a mezei munkások, és azt mondották nekem — Nyugatnémetországban volt ez — uram, mi itt elsősorban ipari állam vagyunk, mi az ipari munkásokkal törődtünk, vesződtünk, mi önöktől akarjuk megtanulni, hogyan kell egy agrár államnak a mezei munkások helyzetét, általában a mezei gazdaságot szerveznünk. Ök tehát tőlünk várják azt s a nagy idők tőlünk sürgetik, hogy ez a szervezés megtörténjen. Ez lesz a győztes első kötelessége befelé, de még egy másik kötelességről is meg kell emlékeznem. Hogy csak nagy vonásokban vázoljam azt, másik kötelességünk, hogy azt a nemzeti szolidaritást, amelyet a háború megteremtett, ápoljuk és tovább fejlessszük. Nem szükséges kimenni a lövészárkokba, hogy meggyőződést szerezzünk arról, hogy Magyarország minden fia, vallás-, osztály és nemzetiségi különbség nélkül szolidáris. Menjenek el t. képviselőtársaim a kórházakba és ott, kü. lönösen a most közelgő karácsonyi ünnepek idején épüljenek a nemzeti szolidaritáson. Nem fogom elfelejteni az 1914-ik év sok tekintetben szomorú karácsonyát, azt a karácsonyt, amikor sok helyen ez a szép családi ünnep a család gyászünnepévé lett, ahol láttunk keseregni sok édesanyát, mert gyermeke távol volt, vagy talán már nem is volt és láttunk keseregni özvegyeket és árvákat, ülni egyedül, szomorúan a kietlen karácsonyfa mellett, melynek legnagyobb öröme hiányzott : a család. De emellett, t. képviselőház, láthattunk felemelő képeket is. Láthattuk képét annak, hogy Magyarországon a sok kis család helyett egy nagy család keletkezett, amely családnak tagjául érzi magát magyar, német, tót, román egyaránt és láthattuk, hogy a mi magyar nőink, mint szerető édesanyák ápolják és vigasztalják, erősitik a harczban küzdött és megsebzett tesvéreinket. Ez felemelő látvány és meggyőz bennünket arról, hogy Magyarországon a sok mindenféle különbség ellenére, mely ez állam népei között fennáll, fennáll etnograficze és vallásilag, ki tud alakulni egy egységes nemzeti érzés és tud Magyarország egységes állam lenni, ha kellőképen ápolják a szolidaritás gondolatát. Ezt a szolidaritást, ezt a kincset, amelyet oly sok borzalom és oly sok véres áldozat után leltünk fel, meg kell tartanunk továbbra is, de azt csak ugy tarthatjuk meg, ha nem fogunk különbséget tenni politikailag jogosultak és jogosulatlanok között, (Elénk helyeslés bálfelől.) s ha nem nyilvánosan, hanem titkosan szavazunk. Akik a legtöbbet áldoztak, akik életüket adták a hazáért, azoknak többé jogokat nem adhatunk. De ki tudja, talán vannak olyanok is, akik még többet áldoztak mint a fakereszttel ékesek, t. i. az édesanyák, akik odaadták szivük magzatát, keseregnek értük, könnyük csurog, de fölötte nagy férfias erővel leküzdik szivük sajgásait, fáj46