Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-592

592. országos ülés 1915 magyar nemzeti állam lobogója, a magyar demokrácziának zászlaja, vájjon a politikai és gazdasági függetlenségnek, az önálló szabad Magyarországnak zászlaja-e 1 (Taps a baloldalon.) Egészen uj viszonyok azok, melyeknek küszöbén állunk. De az épen a különös a háborúnál, hogy az ember sohasem tudja, hogy az a pont, melyet közeledni látunk, mikor fog előttünk mint élő valóság megjelenni. Ma a háború kellő közepében vagyunk, de nem tudjuk, hogy egy napig, egy hétig, egy esztendeig, vagy meddig tarthat ez a háború. Az előzményekből, a kedvező körülményekből mégis lehet következtetni arra, hogy közelebb állunk a véghez, mint azelőtt. Mondom, egészen uj helyzetek fognak előállani és ez uj helyzetekkel szemben nekünk meg kell mondanunk, hogy milyen álláspontot foglalunk el. Azt, hogy a háború mit fog hozni, hogy a békének mik lesznek a vívmányai, leszürődései, ma még nem tudjuk. Egyet azonban sejthetünk, — és erre paraszti észszel is rá kell jönnünk — azt, hogy a győztes félre nézve egészen uj viszonylatok keletkeznek. Es épen azért, mert a győztes fél mi vagyunk, nekünk nagyon fontos megmondani, hogy milyen alapon állunk. Az én nézetem szerint a függetlenségi párt programmja épen a háború következtében, épen a meghozott óriási áldozatok folytán sohasem volt olyan aktuális, sohasem volt olyan életerős, sohasem volt telitve annyi realitással,_ mint ma. (ügy vvn ! ügy van! a baloldalon.) Epén ezért egész egyszerűen és röviden fejezhetem ki, mik azok az ideálok, melyekért küzdünk. Mi nem küzdöttünk nem is küzdünk territoriális megnagyobbodásért, territoriális aspiráczióink nincsenek. Nemcsak nekünk nincsenek, de a külügyminister ur számtalan nyilatkozata folytán a monarchiának sem. De hiszen nem is lehetnek területi aspiráczióink, amikor mi abból a tézisből indultunk ki, hogy ezt a háborút mi nem akartuk, hogy ezt a háborút reánk kényszeritették, hogy mi csupán megbüntetni akartuk azokat, akik gálád gyilkosság által trónörökösünk életét vették el. Természetes tehát, hogy területi aspiráczióink nincsenek. Azonban vannak más aspiráczióink és ezek az aspirácziók minden órában fokozódnak és erősödnek. Evidens és megdönthetetlen tény, hogy ha a magyarság, a magyar faj nem ment volna bele ebbe a világháborúba olyan módon, mint ahogy belement, (ügy van! ügy van! balfelől.) ha nem vette volna ki abból részét olyan módon, mint ahogy kivette, akkor nem dicsekedhetnénk azokkal az eredményekkel, amelyekkel most dicsekedhetünk, (ügy van! ügy van! a bál- és a szélsőbaloldalon,) Elvitázhatatlan és megdönthetetlen tény, hogy a magyar fajnak köszönheti nemcsak Magyarország, nemcsak ennek az országnak területe azt, hogy az ellenséges inváziót sikeresen vissza tudtuk lökni; hanem ez a magyarság megvédte nemcsak ezt az országot, hanem megvédte koronáját, koronás királyát, a dinasztiát, a monarchiát is egyenesen állítom, hogy a központi hatalmaknak deczembcr 7-én, kedden. 317 leglényegesebb, legerősebb pillére ebben a háborúban épen a magyarság volt. (ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ennek megvannak a megdönthetetlen következményei. Es itt nem mint zsarolók állunk szemben, nem mint zsarolók követeljük azt, hogy a mi jogaink honoráltassanak, (ügy van! ügy van ! a bal,- és a szélsőbaloldal-on.) hogy nemzeti ideáljainknak teljesen birtokába jussunk, hanem felemelt fővel és büszkén, mellünket verve és odatartva, (ügy van ! ügy van ! balfelől.) azt mondjuk, hegy igenis elvárjuk, — mert hiszszük és meg vagyunk győződve, — hogy nemc;ak uralkodónk, hanem az egész világ areopágja el fogja ismerni és kell, hogy elismerje azt, amit mi véghezvittünk. (Elénk helyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ráth Endre: Ne szeressenek egyformán a csehekkel! Gr. Károlyi Mihály: A háború eredménye, ugyebár, amint már konstatáltam, olyan fényes, olyan felemelő, hogy igazán mondhatjuk, hogy talán álmainkban sem reméltük azt, hogy a győzelemnek ennyire teljesen birtokába jutunk. De az a különös, hogy annak daczára, hogy kivertük először ellenségeinket az ország határairól, annak daczára, hogy tovább mentünk és megvertük ellenségeinket saját országukban, hogy sok száz kilométernyire kitoltuk a háború szinterét és nagy területeket foglaltunk el nemcsak mi, hanem a szövetségben álló Németország is, annak daczára, hogy a büntető ekszpedicziót Szerbiával szemben is befejeztük, annak daczára, hogy azt látjuk, hogy mindaz, amit óhajtottunk, amit reméltünk, bekövetkezett : mégis ott állunk egy nagy kérdőjel előtt, (Halljuk! Halljuk ! balfelől.) amely azt mondatja velünk : quid nunc ? Ugyebár, e háborút nem mi akartuk, hanem azt egy inczidens folytán reánk kényszeritették. Nekünk territoriális aspiráczióink nem voltak, mi el akartuk érni azt, amit elértünk és most mégis ott állunk, hogy egy kérdőjelre kell hogy válaszoljunk. Ez a kérdőjel a békének kérdőjele, a békéé, amelyről eddig nem akartunk szólani, mert mindig abból a helyes elvből indultunk ki, hogy csakis akkor beszélhetünk erről a kérdésről, ha a teljes győzelem birtokában vagyunk. Ennek daczára nem akarok és nem tartom magamat hivatva arra, hogy specziálisan ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozzam. Azonban lehetetlennek tartom elsősorban azt, hogy ezt a kérdést mindig egy noli me tangere-ként kezeljük, mert különben akkor, amikor tényleg itt lesz az ideje, nem leszünk készen, hogy ezzel a kérdéssel komolyan foglalkozzunk. Ennek daczára csak annyit akarok mondani, hogy nézetem szerint a kultúrának és a czivilizácziónak babérkoszorúja azoknak az államoknak homlokát fogja koszorúzni, amelyek először bebizonyítják azt, hogy nem ők voltak azok, akik ezt a világháborút felidézték. De ez egymagában nem elegendő. Mert ugyebár, bármely háborúját nézzük a világtörténelemnek, bármely történetírót olva-