Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-560

116 560. országos ülés Wlí Julius 23-án, csütörtökön. is kiterjeszkedik és amelyről az indokolás azt mondja, hogy a 63. §. semmi ujat nem tartalmaz, mert hiszen csak érvényben tartja azt, ami már is létezik. Az indokolásból czitáltam, amely az 1894. évi XXVI. t.-czikk 22. §-ára hivatkozik, s amelynek alapján ez a törvényszakasz statuálva van. Itt van a hiba. A minister ur azt mondja rendszerint, hogy régi uzus. Sietek megállapitani, hogy az 1894. évi XXVI. t.-czikk 22. §-a alapján van ez a törvényben, de ott is ugyanaz a hiba van, hogy t. i. a 22. §. igen helytelenül annak idején kimondta, hogy a felebbviteli bélyegilleték a felebbviteli beadvány benyújtásával, illetőleg a felebbvitel szóbeli bejelentésével válik esedékessé. Ennek alapján most már teljesen megáll az indokolás, hogyha ezt fogadom el, abban a perczben, amikor a felebbezést bejelentem, vagy Írásban benyújtom, illetéket tartozom leróni és ha utólag visszavonom, az illetéket vissza nem adják. Itt van a különbség megint abban, amit ugyancsak az általános vita során hangoztattam. A felebbvitel után kiszabott illetéknek a tárgya a beadvány, amelyet azért adok be, hogy a felebbviteli bíróság elintézze. Itt megint egy ellenszolgáltatást fizetek meg az illetékkel, amenynyiben pedig az ellenszolgáltatásban nem részesülök, igazán nem tudom megérteni, hogy mi czimen vetjük ezt ki. Az indokolás szerint tudom, nevezetesen megilletékeli a kincstár azon szándékomat, hogy felebbezni akarok. Az egész illetékjavaslat során ugy az indokolásból, mint a szövegből, de különösen a felszólalásokból megállapítottuk, hogy egyik burkolt czél az, hogy a perek számát, amennyire lehetséges, csökkentsük azt, hogy a felek ne a bíróságnál keressék a maguk igazságát. A felebbezések — a kisebb ügyeket értem — ugy történnek, hogy a legtöbb esetben, amikor ügyvéd nem kéjjviseli a felet, egyszerűen, amikor az ítéletet kihirdetik, bejelenti a fél felebbezését. Igen sokszor a fél nem tudja megbírálni, hogy a felebbezéssel czélt ér-e vagy nem ? Igen sok esetben pedig az ügyvéd kénytelen felebbezéssel élni azért, mert nem volt módjában, hogy felének megmagyarázza, hogy annak értelme nincs, nem fogják megváltoztatni az ítéletet. Mivel pedig a felebbezés határidőhöz van kötve, amenynyiben én addig a féllel nem beszélhettem, kötelességszerüleg be fogom adni a felebbezést, meggyőződésem ellenére, nehogy felemre joghátrány származzék, nehogy engem megvádolhasson, nehogy azt mondhassa, hogy mulasztást követtem el, vagy hogy — ami szintén nem ritka — összejátszottam az ellenféllel azért, hogy lekéssem a határidőt. Most már ilyen esetekben nincs más remedium, mint az, hogy a felebbezést tényleg beadom. Itt még egyre terjeszkedem ki. Hiszen, mondjuk, én a legjobb meggyőződés ellenére vagyok kénytelen felebbezést beadni, mert hiába vagyok én abban a tudatban, abban a meggyőződésben, hogy a felebbezés tulaj donképen czélra vezetni nem fog, hogy csak költségszaporulatot jelent a félre nézve, ha ő maga hozzá nem járult, nekem kötelességem a felebbezést beadni és nem segíthetek itt azzal, hogy már most, mert meggyőződésem ellenére nem akarok egy felebbezési aktát benyújtani, a képviseletről lemondok és természetesen rendelkezésére bocsátom az ügyet, mivel az ügyvédi rendtartás értelmében a felebbezési határidőn belül érvényesen le nem mondhatok, amennyiben 30 nap alatt tartozom a felet képviselni, a felebbezési határidő pedig tudvalevőleg 15 nap ; így nekem, akarva, nem akarva, legtöbb esetben 14 napon belül a felebbezést be kell adnom. Már most, t. ház, a felebbezés beadása után, ha alkalmam és módom van reá, megértetem a féllel azt és ennek szokott rendesen következménye lenni, hogy az a felebbezés visszavonatik. És mikor mi az egész tárgyalás során felszólalásainkban és az azokhoz fűzött indokolásban arra a konzekvencziára jutottunk, hogy meg kell könnyitenünk egyrészt a perlekedést, másrészt a perek elhúzását és túlságos drágítását kerülnünk kell, akkor most épen találkozunk itt egy olyan szakaszszal, amely kizárja, lehetetlenné teszi egyrészt azt, hogy megkíméljem a bíróságot a felesleges munkától, másrészt azt, hogy felelősségem teljes tudatában visszavonhassam azt a felebbezést, amit pedig czélravezetőnek nem tartok. Mert méltóztassék csak ismét az emberi gyöngeséggel számolni. Abban a perczben, mikor én a felebbezés beadásával költséget okoztam a félnek, abban a perczben, mikor ő már tudatában van annak, hogy az vissza nem téríttetik, csak a legritkább esetben fogja magát arra elhatározni, hogy a felebbezést igenis visszavonja. Mert miért vonja vissza, mikor a költsége már megvan ? Springer Ferencz: Tiszta dolog! Jaczkó Pál: Azt mondja, hogy ha meggyőzött is engem az ügyvéd ur arról, hogy a felebbezés czélravezető nem lesz, még sem vonom vissza, osztálysorsjátékszerü játékot űzök, hátha ez lesz az a második eset, amikor kihúzzák, kilutrizzák a sorsjegyemet és én mégis megnyerem a port az ügyvéd ur jogi véleménye ellenére. Ebben az esetben visszavonásnak nem igen lesz helye, ez pedig, engedelmet kérek, etikai szempontból helytelen, mert mindig azon az állásponton voltam, hogy ott, ahol a felek egyességet kötnek, ott ugy a felek érdekeit, mint az igazságszolgáltatás eszményi czéljait sokkal is jobban szolgálja az az egyesség, — és ebben a felek is inkább megnyugodnak — amelyet ők maguk kötnek, mint az, amelyet nemcsak egy, hanem mondjuk mind a három bíróság Ő felsőge a király nevében jelent ki megkötöttnek. Az ilyen egyességbe a legtöbb fél csak azért nyugszik bele, mert a perújítástól fél, de a legtöbb esetben még ez sem tartja vissza' a felebbezéstől. Ilyen körülmények között a 63. §-nak az az intézkedése, amely ezt kizárja, a legszerencsétlenebb és szerintem etikai, szocziális, sőt még pénzügyi szempontból is. T. i. pénzügyi szempontból