Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-560

104 560. országos ülés 19ib / alias 23-án, csütörtökön. természetszerűleg regresszussal élhet azon felekkel szemben, kik az illeték fizetésére a bíróság által köteleztettek. (Zaj és felkiáltások baljelöl: Pereket cshiálnak!) Csak arra akartam rámutatni, hogy itt semmiféle ellenmondás nincs és ezért kérem a szakasz változatlan elfogadását. Elnök : A tanácskozást befejezettnek nyilvánitom. Következik a határozathozatal. A szakaszszal szemben Írásbeli módosítás nem adatott be, tehát ugy fogom feltenni a kérdést, hogy elfogadja-e a ház a szakaszt a bizottság által javasolt eredeti szövegezésében, igen vagy nem. Kérdem a t. házat, el méltóztatik-e fogadni az 56. §-t a bizottság szövegezésében, igen vagy nem ? (Igen !) A ház a szakaszt változatlanul elfogadta. Következik az 57. §. Rudnyánszky György jegyző (olvassa az 57. §-íJ. Elnök : Szólásra ki következik ? Mihályi Péter jegyző: Jaczkó Pál! Jaczkó Pál: T. ház ! Az 57. §-szal kezdődik az u. n. V. fejezet, mely az illetékek lerovására, beszámítására és visszatérítésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. Azt hiszem, az életben talán ezek a rendelkezések a legfontosabbak, mert az életben az okozza a legtöbb keserűséget, mikor a lerovásról van szó, mely hiányos lehet és leletet eredményez, mikor továbbá, beszámítani akarnék valamit, amit be nem számítanak*, vagy ami legkellemetlenebb, mikor visszatérítést kívánnék és csak azért kell róla lemondanom, mert a kincstártól visszatérittetni valamit majdnem olyan nehéz helyzet, mint mikor az ember neki tartozik. Azt kell mondanom, hogy az állam épen olyan rossz hitelező, mint amilyen rossz adós és ennek konzekvencziája az. hogy az ilyen visszatérítések elméletileg ugyan megvannak, de majdnem ki van zárva, hogy ez arányban állana azzá', a munkával, amikor az ember valam't visszatérittetni akar és a fél kénytelen-kelletltn inkább lemond arról, hogy azt érvényesít:e. Az illeték lerovására vonatkozik az 54. és 58. §. Az 57. §. bizonyom homályt igyek zik eloszlatni, t. i. azt az eshetőséget, am kor a bíróság felhívására, meghagyásai a vagy egyenes utasításra uj beadványi j)éldányokat kell becsatohr. E szakasz ind:kolása, amely, elemérem, eloszlatja ezt a homályt, express's verbis megmondja, hogy ilyen esőtekben a beadványt ép ugy kell felbélyegezni, mintha önként adták vo'na be és nem bíróság' utasításra vagy felhívásra, inert hiszen, »a felek magánérdekeit szolgálja* — amint a javaslat indoko'ása mondja — és ennélfogva nem forog fenn semmi ok aira, hogy ÍZ, akinek érdekében az ilyen beadványok keletk znek. az illeték lerovásával kötelezettsége alól felmentessék. Hiszen én nagyon szívesen konczedálom, már csak azért is, mert ez a polgári ügyekre vonatkozik, hogy a magánfelek érdekét szolgába s igy ez indokolás helytállósága ellen nem is lehetne kifogást emelni, de viszont az indoWásba belevenni, hogy »a felek magánérdekeit szolgálj a«, legalább is kissé túlzott, elvégre varrnak és lehetnek olyan esetek, i amikor nem a magánfél érdekeit szolgálja. Ne méltóztassék felejteni, hogy igaz, hogy a bírósági mulasztásokat és hiányokat pótolva, egyúttal a I magánérdeket szolgálom, amikor igyekszem elérni azt, hogy a magam igazságát minél jobban érvényesíthessem. Ha ad absurdum akarjuk ezt vinni, akkor végeredményében azt mondhatnók, hogy minden a magánérdeket szolgálja. Hogy egy példára térjek ki, büntetőügyben pl. az én érdekemet is szolgálja az, hogy az illető, aki a vagyon, a testi épség, a becsület ellen intéz támadást, méltó megtorlásban részesül; elvégre az én érdekem is, hogy a jogrend biztosittassék, igy tehát az én érdekemet szolgája minden büntetőintézkedés. Hogy ad absurdum demonstráljam ezt, — ezért engedek meg magamnak ilyen példát — végeredményében a lázadás, a felségsértés is magánérdeket érint, hiszen az én magánérdekemet is sérti a lázadás, annyiban, hogy zajt, kellemetlenséget, • vagyoni rongálást idéz elő. Hogy tehát itt annyira disztingváljunk, hogy azt mondjuk, hogy vannak olyan ügyek, amelyek nem magánérdekeket szolgálnak : ez nem helyes ; hiszen nem tudnék hirtelenében az összes közterhek és közszolgáltatások teréről sem olyat mondani, amit végre konklúziójában a magánérdek szolgálatában állónak ne tudnék kimutatni. Az indokolásnak ezt a részét tehát, amely azt mondja, hogy »magánérdeket szolgál*, labilisnak tartom és nem fogadom el olyan feltétlenül. Szívesen konczedálom azonban, hogy a legtöbb esetben ilyen kiegészítés, ily pótlás csakugyan arra irányul, hogy

r mulasztást tegyen jóvá és ebben az esetben az Ítélkezés teljesen helyes és méltányos. A második bekezdés vonatkozik azokra a pótlásokra, amikor a bíróság ad vissza valamely indítványt pótlás végett; megmondja, hogy amennyiben a pótlás ugy történik, hogy ugyanaz a beadvány adatik be, erre uj bélyeg nem kell. Ez természetes. Hozzáteszi azonban, hogy ha a pótlás folytán a beadvány terjedelme nagyobb lett vagy nem a visszaadott példányt nyújtják be, vagy azt külön kérvénynyel nyújtják be, szabályszerű illetéket kell leróni. Ez igy, első olvasásra nagyon helyesnek és méltányosnak látszik, de nem áll meg olyan feltétlenül. Ne méltóztassék elfelejteni azt, hogy ez a pótlás lehet megint olyan természetű dolog, amely talán már a bírósági munkát könnyíti meg és amikor én — a bírósági munkát megkönnyítendő — ezen beadványomat pl. kiegészítem annyira, hogy az — mondjuk — nem fér el egy ivre, hanem két iv lesz belőle, sokat lehetne vitatni, hogy ebben az esetben ezért a pótlásért az illeték helyesen terhébe engem vagy sem. Ezzel azonban nem akarok nagyon behatóan, foglalkozni. Még csak arra az utolsó bekezdésre térek ki, amelyről meg kell jegyeznem, hogy nem nóvum