Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.
Ülésnapok - 1910-554
554. országos ülés 19M Julius lh-én kedden. 267 Ha már most valaki megfeledkezik, ha valaki munkája közben ide-oda rángattatván, valóban elfelejti leróni a bélyegilletéket, vagy ha a helyettese, az az ügyvédjelölt elfelejtette a bélyeget leróni, akkor a leróni elmulasztott illetéknek bármilyen hányadát büntetésképen megállapítani nem vétkes ügyvéddel szemben feltétlenül helytelen. De az eddigelé talán nem volt annyira aktuális, hiszen ha az ügyvéd elfelejtette leróni azt az 1 koronás jegyzőkönyvi bélyeget, amelynél nagyobb jegyzőkönyvi bélyeg nem volt, hát kifizette azt az ujabb 1 koronát. Maguk a határozati bélyegek sem voltak olyan nagyok, mint most. Ezentúl azonban, amikor 26 koronás jegyzőkönyvi bélyegeket is ismerünk, amikor a közbeszóló határozatokra való bélyegek maximuma — mely eddig 5 korona volt — 52 koronáig emelkedhet, a legegyszerűbb mulasztásnál kirótt büntetés egyszerre komoly vagyoni büntetéssé válik. Igaz, elismerem, a t. minister ur enyhített a maga eredeti javaslatán, hisz abban fenn volt tartva a mégegyszerese a büntetésnek, most pedig a félszeresére szállította azt le. Ez azonban csak látszólagos engedmény, mert ma a félszeres büntetés mellett is 13 koronáig terjedhet az a jegyzőkönyvi bélyegnél, a határozati bélyegeknél azonban, ahol legfeljebb 5 koronát kellett eddig büntetésképen fizetni, az 52 korona mellett 26 koronát tehet ki a büntetés és igy ha közbenszóló határozat vagy ítélet hozatott, az ügyvéd annak van kitéve, hogy helyettesének vagy az ügyvédjelöltnek mulasztása esetén, vagy a saját maga mulasztása esetén teljes jóhiszeműsége mellett fizetni kell 50—60 koronát, tehát ráfizetheti az ügyre egész keresetét. Merem állítani, hogyha ez a törvény igy fog életbelépni, ez igen nagy keserűségre fog okot adni; nem akarom használni ezt a kifejezést, de szinte használhatnám, hogy revoluczióba fogja kergetni az ügyvédi kart, még azokat is, akik a legbékésebb emberek. Az most a kérdés, miként lehetne ezen a kincstár pénzügyi szempontjainak, az erkölcsi szempontoknak, a jognak és igazságnak megfelelően segíteni. Méltóztassék megengedni, hogy erre vonatkozólag egy itt egészen uj javaslattal álljak elő, amelyet a szatmárnémeti-i ügyvédi kamara már megpendített s amelynek én egy izben már szószólója is voltam és méltóztassék megengedni azt is, hogy ennek az eszmének a megvalósítását a t. pénzügyminister urnak szives figyelmébe ajánljam s majd erre vonatkozólag az ő nyilatkozatát kikérjem. (Halljuk!) Méltóztatik ismerni azt az óvadékrendszert, amely más tereken bizonyos állami szolgáltatásoknál már be van hozva. Én pl. ugyebár az interurbán telefon használatáért letehetek óvadékösszeget és ezen óvadékösszeg terhére folytatom az interurbán beszélgetéseket. Azt hiszem, hogy semmiféle elfogadható kifogás és aggodalom nem hozható fel az ellen a rendszer ellen, a bélyegilleték terén sem. Az ügyvéd pl. hajlandó vállalkozni arra, hogy egy megállapítandó átalányösszeget tesz le óvadékul és azután azt kéri, hogy ennek az óvadékösszegnek terhére történjék annál a bíróságnál, amelynél ez összeget letette, az elszámolás. Mi ebben a kérdésben a tényleges változás ? A helyett, hogy le kelleni róni a bélyegjegyet, odajegyzik, hogy: 20 K-s jegyzőkönyvi bélyeg ilyen és ilyen számú átalány terhére és azután történik az elszámolás olyképen, hogy az illető bírósági kezelő ezt jegyzékbe veszi s ezt a jegyzéket az irodaigazgatóhoz, vagy az illető hivatalnokhoz elszámolás végett átteszi. Elismerem, hogy ez először is szokatlan, a szokatlanságon azonban, azt hiszem, könnyű túltenni magunkat. A második kifogás, amely itt felmerülhet, az, hogy ez az eljárás többletmunkával fog járni. Ezt a többletmunkát é»i abszolút minimálisnak tartom. Hiszen a mai rendszer mellett is az az eljárás, hogy a lerótt bélyegjegyet az illető iktatónak meg kell vizsgálnia először abból a szempontból, hogy vájjon megfelelő összegben történt-e a lerovás, azután külön abból a szempontból, hogy a bélyegjegyek valódiak-e, nem használtak-e, nincsenek-e meghamisítva; azután ezeket a bélyegjegyeket átüti a kezelő, ha pedig valamelyes hiányt talál, erről úgyis jegyzéket kell felvennie. Ezzel szemben lényegileg nem nagyobb munka, vagy legalább is alig számbavehető munkatöbblet az, ha az iktató az előtte levő jegyzékbe, ahol ezeknek az átalányos ügyvédeknek neve névsor szerint fel van tüntetve, odajegyzi, hogy: Kelemen Samu, 20 K. De még a nevet sem kell odajegyezni, mert az is ott van, csak azt kell odajegyezni, az aktaszámra való hivatkozással, hogy: pl. Ítéleti bélyeg 20 K. Ez alig számbavehető munkatöbblet különösen akkor, amikor feltételezhető, — sajnos, az ügyvédek sem annyira kapitalisták — hogy nem túlságosan sokan lesznek, akik ezt a kedvezményt igénybe veszik. Hogy j>edig ez a rendszer zavarokat nem is idézhet elő, arra nézve utalok a múlt példáira. Mi már — sajnos — ebben az országban nem egyszer éltünk át exlex időket; átéltünk rövidebb időtartamuakat, de igen hosszú időtartamút is, olyant, amely — ugy gondolom — egy esztendőnél is több időre terjedt. Mi történt akkor? Az ügyvédek túlnyomó része nem rótta le a bélyegjegyeket, mindazonáltal győzte a birói személyzet, hogy felvegye ezekről a kimutatást és áttegye azt a jsénzügyigazgatósághoz, hogy az behajtás végett fizetési meghagyásokat bocsásson ki. Azt hiszem tehát, hogy a gyakorlat megmutatta, hogy meg lehet valósítani ezt a rendszert és akkor, amikor magunkra veszszük egy mindenesetre lényegesen felemelt illetéknek ter34*
