Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-554

266 55b. országos ülés 191 4 Julius H-én, kedden. ges emeléssel, akkor, bocsánatot kérek, csak valamiféle statisztika alapján kellett dolgoznia? Mi hát az alap, amelyen a t. pénziigyminister ur elindult, mi az alap, amelyen állva mondhatja, hogy ez az emelés szükséges és eddig a határig ? Az átalányrendszerrel szemben a pénziigyminister ur bizonyos kezelési nehézségekre is hivatkozik, amelyek azonban ugyancsak az ő saját indokolása szerint nem helytállók, mert maga a pénziigyminister ur is elismeri, hogy az átalányrendszer mellett is lehetséges az átalányösszegnek bélyegjegyekben való lefizetése. Erre a pénziigyminister ur azt mondja, igen, de akkor fenn maradnak azok a hátrányok, amelyek fennállnak a bélyegjegylerovási rendszernél. Bocsánatot kérek, ezt a kijelentést nem értem egészen és lehet, hogy bennem van a hiba, de ugy gondolom, hogy ott van a baj, hogy a pénziigyminister ur nem ismeri a gyakorlatból azokat a mulasztásokat és hátrányokat, vagy a hátrányok okait, amelyek a bélyegjegyekben való lerovásnál a kellemetlenségeket és bajokat előidézik. A dolog rendszerint ugy áll, hogy vagy az ügyvéd elfoglaltsága, az ebből keletkező feledékenység, a helyettesek által való eljárás, — hisz erre még rá fogok térni — a sietség, amelylyel pl. a tárgyalások alkalmával az ügyvedet vagy helyettesét, jelöltjét egyik bírótól a másikig hívják, amelylyel egyik bírótól a másikhoz szalad azzal, hogy: kérem, visszajövök, a bélyeget le fogom róni, ez az a gyors munka, — nem akarok a jogászvilágban immár közkeletű kifejezéssel élni a munka jellemzésére — mondom, t. ház, ez az oka annak, hogy a gyakorlatban ezek az anomáliák, kellemetlenségek és mulasztások állnak elő. De ha én átalányban, bélyegjegyben egyszerre kényelmesen leróhatom az összeget, akkor nem tudom, hogy a jjénzügyminister ur mire gondolt, mikor ezeket a hátrányokat igyekszik itt a színfalra festeni. Az is mulatságos kissé, hogy a pénzügyminister ur indokolásában azzal hozakodik elő, hogy neki tekintettel kell lennie arra is, hogy a szegényebb sorsú felekre nehézséggel jár az, hogy ezt az átalányösszeget egyszerre rójják le. Egy izben az igen t. pénzügyminister ur elriasztó hatást akart tulajdonítani a bélyegjegyek felemelésének a perlekedés terén, a másik oldalon pedig ismét a jó szívnek képviselője és megesik a szive azokon a szegényeken, kik ezt az összeget leróni nem tudják. Én csak egyet kérek a jiénzügyminister úrtól: hogy nagy elmebeli képességei mellett legalább legyen szives egy álláspont mellett következetes lenni, mert hiszen meleget és hideget fújni egyszerre lehetséges ugyan, de azután azok a langyos eredmények nem is eredmények. T. képviselőház! Ezek a fejtegetések a dolog természete szerint átvezetnek engem a törvényjavaslatnak ahhoz a részéhez, ahol nem is az összes társadalmi kereső osztályokat, de ele ezen osztályok egyikét a törvényjavaslat méltatlanul és igazságtalanul sújtja rendkívül súlyos terhekkel. Ez az u. n. leletezés kérdése, amely szoros összefüggésben van a bélyeglerovásnak azzal a rendszerével, melyet ez a törvényjavaslat és elődei, a régi törvények megállapítottak volt. T. képviselőház! Apponyi Albert gróf t. képviselőtársam és mások is, igy Sághy Gyula t. képviselőtársam hangoztatták, hogy az állam, — fájdalom — nem túlságosan válogatós a jövedelmekben, különösen akkor, amikor erkölcsi szempontokról van szó. De én azt hiszem, hogy igazságtalanabb, erkölcstelenebb és megokolatlanabb bevételi forrás nincs, mint a leletekből nyert bevétel. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Ez az eljárás emlékeztet engem azokra a középkori lovagokra — a szónak első felét szándékosan elhagyom, — akik váraikba visszavonulva lesik, hogy mikor halad el egy gyanútlan utas, akinél valami kincset sejtenek és lesből rárohannak és elveszik, ami nála van. Ez a multaknak is súlyos hibája, de a multak hibájáért nem adhatunk felmentést akkor, mikor ezt állandósítjuk és megkövesitjük a jelenben is. Ez a fajtája a kalózkodásnak nem méltó az államhoz. Az állam akkor, mikor az ügyvédi kart megbízza azzal, hogy ő legyen az, aki a féltől számára beszedi és bélyegben lerójja a törvénykezési illetéket, nem sújthatja ezt a kart azzal az erkölcsi megbélyegzéssel, hogy róla előzetesen felteszi azt, hogy szándékosan mulasztja el kötelességeit, hogy nem akar illetéket leróni, hogy ki akarta játszani az államkincstárt és nem szabad, hogy ezzel a leletezési, bírságolási rendszerrel erkölcsileg megbélyegzi és súlyosan megbénítja keresetében. Arról, akit pl. figyelmeztet a pénzügyi hatóság arra, hogy: te mulasztottál és nyolez vagy tizenöt nap múlva, mint az uj törvényjavaslat gondoskodik róla, ródd le még egyszeresét annak az illetéknek, vagy félszeresót, mint a mostani javaslat mondja és az ennek a kötelességnek eleget tesz, csak nem lehet, ugyebár, feltenni, hogy őt olyan szándékok vezették, mintha megkárosítani akarta volna az államot. De hogyan alakul ez a kérdés a gyakorlatban? Az ügyvéd nem is képes maga ellátni az összes teendőit, különösen most, amikor szóbeli lesz az eljárás az egész vonalon; kénytelen lesz nagyobb segédszemélyzetet tartani, ügyvédjelölteket, akik csak a járásbíróságnál járhatnak el, ügyvédhelyetteseket, akik eljárhatnak a társasbiróságnál is. Maga az a körülmény, hogy egy uj, — ós amint bátor leszek rámutatni — nehezen áttekinthető, meglehetősen komplikált törvény alkottatik meg, ennek a törvénynek újszerűségénél és annál a sok kategorizálásnál fogva is, melylyel ez a javaslat tele van, nehézzé teszi annak megemésztését.