Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.
Ülésnapok - 1910-554
55í. országos ülés Í91 4 Julius Ik-én, kedden. 251 mmisteriumban az ügyvédi országos nyugdíjintézet számára javaslat készül. (Mozgás a balés a szélsőbaloldalon.) Miért kellett ezt összefüggésbe hozni? Magam nem látom okát és különösen, ismétlem, azért nem látok okot erre, mert sajnos, meggyőződésem szerint fél millió ezen az intézeten nem segit. Magam abba a kellemetlen helyzetbe jövök, hogy azt mondjam, hogy vagy megcsináljuk a fél millió nélkül is, amire a törvény és jogszabály kötelez, vagy nem csináljuk a félmillióval sem. Elnök: Hosszasabban kivan még szólni a képviselő ur? Jaczkó Pál: Kérem, még beszélek . . . Elnök: Akkor az ülést félórára felfüggesztem, (Éljenzés a bal- és a szélsőbaloldalon.) (Szünet után.) (Az elnöki széket Szász Károly foglalja el.) Elnök: A felfüggesztett ülést újból megnyitom. Jaczkó Pál képviselő urat illeti folytatólagosan a szó. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Jaczkó Pál: T. ház! Eddigi felszólalásom során arra a konklúzióra kellett jutnom — amely azonban nem uj, mert hiszen az indokolás is kimondja —, hogy az illeték szabályozásánál leghelyesebb volna az átalányrendszer megállapítása, mely tulajdonkép az összes érdekeltekre, ugy a kincstárra, mint a felekre nézve feltétlenül sokkal kellemesebb, megbízhatóbb és czólravezetőbb volna. (Helyeslés balfelöl.) Igyekeztem megczáfolni ugy a törvényjavaslatnak, mint az előadó ur felszólalásának ezzel szemben felhozott mindenféle indokait. A czáfolást nem fejeztem be. Azon kifogást, hogy statisztikai adatok hiányában nem merte a pénzügyi kormány elvállalni a felelősséget az átalányrendszer behozataláért, nehogy ennek alapján arról a többletről, melyre a kincstárnak szüksége van, esetleg le is kelljen mondania, mint tarthatatlant nem fogadhatom el ma sem, mert hiszen már az előttem felszólalt képviselőtársaim, kiknek véleményéhez csatlakozom, kifejtették, hogy egy technikai indok sohasem lehet helytálló, mert hiszen az ilyen hiányt pótolni lehet. Ami a másik indokát illeti ezen rendszer el nem fogadásának, hogy t. i. a bíróság túlságos megterhelésétől félnek, bátor voltam már megjegyezni, hogy magam sem gondolom ezt oly módon megoldhatónak, hogy az a biró számítsa ki az illetéket, aki az igazság szolgáltatásával, ítéletek és határozatok hozatalával van megbízva, hanem erre külön szakembert kell kirendelni, kinek munkája ugyan némi tehertöbbletet jelent a kincstárra nézve, de feltótlenül arányban áll azzal az ellenértékkel, melyet nyernénk abban, hogy egyrészt a felek haszontalan és kellemetlen niolesztálásoktól szabadulnak, másrészt az illeték megállapításánál még az az óriási előnyünk is volna, hogy a jóhiszemű tévedés és mulasztás teljesen kiküszöböltetnék. A mai pénzügyi illetékeknek óriási zűrzavaros tömkelegében ugyanis annak precziz megállapítása, hogy mi jár és mi nem jár, külön jogi tanulmányt igényel ós nem csoda, ha az az ügyvéd maga is, bár lépten-nyomon és nap-nap mellett foglalkozik vele, azzal a kifogással áll elő, hogy az illeték annyi törvényben, annyi rendeletben lévén szabályozva: én nem vehetek magamnak annyi időt, annyi fáradságot, hogy azt mindannyiszor kikeressem; majdnem azt mondhatnám, hogy inkább lutrizás, találgatás az, amikor egy egy ritkábban előforduló esetben az illetéket megszabják. Ilyen körülmények között tehát, ha minden bírósági vagy közhatósági intervenczió befejeztével egy szakember állapitaná meg azt az illetéket, amely ezen kifejtett munkáért vagy szolgáltatásért jár, ennek természetes következménye az volna, hogy fizetési meghagyás alakjában kézbesítenék ki azt a félnek és a fél vagy fizetné, ha tudná, vagy ha nem fizetné, jóhiszeműséggel semmiképen nem védekezhetnék. Hasonlóképen nem áll meg az az indokolás sem, amelyet a t. túloldal, illetőleg a kormány, képviselője felhasznál a javaslat indokolásában, amikor azt mondja, hogy: »a bíróságok különböző bírói cselekményeknek illetékkiszabás végett való közlésével volnának nagyon megterhelve«. Engedelmet kérek, az előbb elmondottakból természetszerűen következik, hogy nem a bíróságok, vagy bírósági személyek volnának ezzel megterhelve és feltétlenül meg vagyok győződve, hogy az a kirendelt pénzügyi tisztviselő, akit tisztán erre a czélra rendelnek ki a bíróságok mellé, sokkal gyorsabban, sokkal biztosabban állapitaná ezt meg és nem volnának kitéve annak, ami ma — sajnos — lépten-nyomon előfordul, hogy — amint tudjuk — vannak olyan fizetési meghagyások, amelyekről talán maga a leletfelvevő is tudja, — de mi mindenesetre tudjuk — hogy tarthatatlan és teljesen alaptalan a leletezés, mégis megcsinálja azért, mert ő maga sem bizonyos benne és nehogy emiatt őt szemrehányás érhesse, inkább túlságosan leletez, mint a kötelezőnél vagy a természetesnél kevésbbé. Meg vagyok róla győződve, hogy az a szakember, teljes jóhiszeműséggel járva el, kellő körültekintéssel állapitaná meg azt, hogy mikor van tényleg leletre szükség, mikor van bélyeghiány és csak akkor venné, fel a leletet. T. ház! Egy sajnos és igen gyakran előforduló eset nálunk az, amiről mi, gyakorlati ügyvédek tudunk legtöbbet mondani, hogy a leletet, amelyet felvesznek és kikézbesitenek, az az illetékkiszabási hivatal fizetési meghagyás alakjában reánk rójja és annak befizetésére kötelez. A fizetési meghagyások jogtalan része ellen beadott felfolyamodás, illetőleg jogorvoslat majdnem mindig ugyanazzal az eredménnyel végződik, t. i. az adófelügyelőség a legtöbb eset32'