Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-554

252 554. országos ülés 191 4 Julius Ib-én, kedden. ben röviden azt mondja : indokainál fogva hely­benhagyom. Ennek viszont természetes követ­kezménye az, hogy amikor tudom, hogy az az illeték nem jár, hogy a bélyeg le nem ragasz­tása nem mulasztás, mert az tényleg nem ró­ható és nem rovandó le, ugyanakkor az ellen panaszszal élek a közigazgatási bírósághoz. A közigazgatási bírósághoz beadandó pa­nasz — nagyon jól tudjuk — a legtöbb eset­ben oly csekély összegben válik szükségessé, hogy a kincstárnak e tekintetben végzett funk­cziójánál okvetlen ráfizetünk. Hiszen tudjuk azt, hogy annak, hogy a közigazgatási bírósághoz a panaszok nagyobb számmal nem mennek fel, egyetlen oka az, amire a közigazgatási bírósági törvény már maga is gondolt; t. i. a feleknek érdekeit figyelmen kívül hagyva, egyszerűen kötelezőleg mondta ki azt, hogy a panaszhoz, a közigazgatási bírósághoz beadott jogorvoslat­hoz ügyvédi ellenjegyzés kell. Ennek alapján bekövetkezett az a lehetetlen anomália, hogy pl. — merem állítani — 10 K erejéig bátran sarczolhat a kincstár, bátran vehetők fel bár­milyen leletek, mert hiszen 10 K-ás ügyben ügyvédi képviseletet nem vállalhat el valaki anélkül, hogy maga rá ne fizessen. Hisz egy felebbezést, egy javaslatot, őszintén mondhatom, nem lehet, ha leszállított árakkal operálnánk is, amint ma, sajnos, szokás, tiz koro­náért elkészíteni. Ennek következménye az, hogy mikor tiz koronánál kisebb illetékcsonkitás miatt történtek a fizetési meghagyások, a fél, akarva, nem akarva: fizetett. Azt hiszem a pénzügy­minister ur is, de mindazok, akik a pénzügy hivatott őrei és szakközegei, kénytelenek el­ismerni, hogy a kincstárnak • ilyen jogtalanul kirótt letétekből meglehetősen tekintélyes be­vétele van. Jíagamból indulok ki. Valahányszor engem vidéken leleteznek meg, négy-öt korona erejéig, igazán nem veszek magamnak annyi fáradságot, hogy megnézzem, hogy a főkönyv szerint leróttam-e az illetéket vagy sem; mert az magábanvéve nem bizonyíték, ha azt mon­dom, hogy a helyettesem felszámította a jegyző­könyvi bélyeget, de talán tévedésből nem rótta le. Ha én megkeresem a vidéki helyettesemet, hogy nézzen utána, ő feltétlenül két koronánál többet fog nekem felszámítani; világos tehát, hogy én mindig lerovom a felemelt illeték két­szeresét. Ugyanezt teszi meg a fél is, csakhogy e tekintetben én azt tartom, hogyha én a magam kényelme szempontjából, vagy mondjuk, takarékosságból nem akarom ezt leróni, hanem veszek magamnak annyi fáradságot, hogy utána járjak, vagy pedig nem nézek utána: ez nem azonos azzal, amikor a magánfél ugyané dilemma elé kerül; hiszen a magánfél nincsen tisztában az illetékkel, nem tudja, mit kell leróni és ilyen körülmények között a legintelligensebb emberek­nél fogunk találkozni annak nemcsak eshető­ségével, de természetes folyományával, hogy kap egy fizetési meghagyást, amelyre már a blan­kettában be van irva, hogy nyolcz napon belül kétszeres — és nem ötszörös, mint felül van — illetéket kell fizetni, ő tehát sietve be fogja fizetni, csak azért, hogy szabaduljon a fináncztól, aki nálunk, sajnos, nem nagy rokonérzósnek örvend. Ily körülmények között tehát feltétlenül az átalányrendszerrel lehetne megakadályozni azt, hogy ezek az égbekiáltó igazságtalanságok áll­hassanak elő és hogy a kincstár, nem akarom mondani, hogy szándékosan törekszik jogtalan­ságokra, de az egyes közegek nemtörődömsége vagy felületessége révén olyan jövedelemhez jusson, amely semmiképen meg nem illeti. Az átalányrendszer ezt feltétlenül kizárja. De van itt egy másik szempont is. Azt mondja az indokolás, — és méltóztassék megengedni, hogy ezt szószerint felolvassam — hogy : »Amidőn még utalok arra, hogy a szegényebb sorsú perlekedő feleknél igen gyakran nehézségekbe ütköznék a jelentékenyebb összegű átalány egyszerre való lefizetése is, míg az időközönként felmerülő s egy­egy alkalommal az átalánynál jóval csekélyebb összegű illeték lerovása ezekkel szemben sem képez súlyos terhet s midőn még megemlítem, hogy a kincstárra nézve nem közömbös az, hogy a bélyegadórendszer mellett egyszerűbben, gyor­sabban és biztosabban jut a törvényes bevételéhez, mint az átalányrendszer mellett, azt hiszem, kel­lően megvilágítottam, hogy a jelenlegi pénzügyi helyzetben az állami igazgatás mai viszonyai között a kincstár nagy érdekeinek koczkáztatása nélkül nem térhetünk át bizonytalan pénzügyi eredménynyel járó ilyen uj rendszer megvalósí­tására*. Az indokolás szövegezője, ugy látszik, abban a téves hitben van, hogy a felek olyan jól neveltek, hogy, mikor pl. a peres eljárás során nekem jegyző­könyvi bélyeget kell lerónom vagy közbenszóló határozati illetéket kell felragasztanom, akkor ő, mondjuk, nem spontán, mert esze ágában sincs spontán bejönni, ha ez neki terhet jelent és fizetési kötelezettséget állapit meg, de nem jön be akkor se, ha ezt a levelet elküldöm neki azzal, hogy mivel pedig most nekem — az uj javaslat alapján mondom — a 11. §. szerint le kell rónom 52 koro­nát, tehát jöjjön be és rójja le ezt. Bizonyosan nem fogja megtenni. Ezért nagyon téves az indokolás, amikor azt mondja, hogy az időközönként fel­merülő egy-egy alkalommal az átalánynál jóval csekélyebb összegű lerovás ezekkel szemben sem képez súlyos terhet. A szövegező nem volt tisztában azzal, hogy hogyan történnek ezek az illetéklerovások. Bár a délelőtt folyamán már megczáfoltam, hogy ma még volnának olyan felek, akik előlegeket adnak; de ha mégis feltételezem, hogy a per elvállalásá­nál, a tényállás felvételénél még lehet kérni valami csekély összeget arra, hogy az illetéket ebből fedezzük, de később mindannyiszor újra és újra nem hívhatom fel a felet; tehát ha a fél csakugyan adott előleget, a peres eljárás további felyamán

Next

/
Oldalképek
Tartalom