Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-553

553. országos ülés 1914 Julius 10-én, pénteken. 201 magas összegnél; a beadványi illeték nem volt nagyobb, mini egy korona és ime, ma már a 200.000 K-át megütő vagy meghaladó beadványoknál 25 "K, tehát 1 koronának huszonhatszorosa, ami körülbelül 2600 %-os emelés, ha pedig az Ítéleti illetéket is vesszük, akkor 5200 %-os emelkedés. Ha valaki eddig keresetet indított, kereseti bélyege 1 K volt, ezentúl lesz esetleg 26 K, tehát az eddiginek huszonhatszorosa, ami megfelel 2600' %-nak. De ez egy ügynél nemcsak a kereseti beadvány első ivénél lesz igy, hanem a többi beadványnál is, igy lesz a jegyzőkönyvi bélyegeknél, igy lesz a halasztás iránti kérelmeknél, amelyeket néha önkénytelenül, az adott helyzetből kifolyólag kénytelen előterjeszteni valamely peres fel. Ilyenkor ez már nem is 26 K, hanem 52 K és ez több esetben is megismétlődhetik. E mellett nemcsak a magasabb fokozatokon tajjasztalhatjuk az emelkedést, hanem az alacsonyabbakon is, amint lesz alkalmam kimutatni. Amikor tehát mindenütt tapasztaljuk az emelkedést, határozottan meg kell állapitanunk, hogy a kormánynak az a hozzávetőleges számítása, hogy itt csak 4—5 milliós többletről vagy ehhez hasonlóról van szó, helyt nem állhat. Hiszen 5 millió az 58 milliónak, amelyet eddig kapott a kincstár bélyegekből, nem 25—;30°/o-a, amint önök számítják, hanem jóval több. Teleszky János pénziigyminister: Hiszen az nem mind törvénykezési illeték! Benedek János: Szóval, nem volt oka a többségnek olyan nagyon zajos ellenmondással fogadni azt, amit t. képviselőtársam állított és én igazán kíváncsi vagyok azokra az ellenérvekre, amelyekkel ezt az állítást megezáfolják. Nagyon fogok örülni, ha meg fogják czáfolni. Szmrecsányi György t. képviselőtársamnak egy tévedésére kell azonban rámutatnom, amely inkább csak elnézésből származott, mikor adatai nyomán hivatkozott arra, hogy mennyi folyt be eddig törvénykezési illetékből. E tekintetben az ő hivatkozása nem helyes, mert hiszen nem 85 millió volt eddig bélyegekből a bevétel, hanem az 1913. évi költségvetés szerint 58,400.500 K, az 1914. évi költségvetés szerint pedig 60,041.985 korona. Azt hiszem tehát, az ő általa említett 85 millió az 5-ös és a 8-as szám feleseréléséből származott, erre alapítván azt a kijelentésót, hogy nagyon aránytalan az a bevétel, amely itt mutatkozik, szemben azzal a szolgáltatással, amelyet az igazságszolgáltatás nyújt, mert ő a jogilletékeket, amelyeknek összege 111,655.000 K, összeveszi az 58 millióval s azt mondja, hogy ez 80%-kal több volna, mint eddig. Szerintem 700°/o-kal is több az, amennyivel többet keres a kincstár az igazságügy terén. Már pedig ez csakugyan nem kereseti forrás, ugy hogy Szmrecsányi György t. képviselőtársam még kisebbíti azt az anomáliát, amely itt fenforog, amelynek KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXV. KÖTET. megszüntetésére kellene törekednie Magyarország igazságügyi és pénzügyi politikájának. Amidőn az előttem szólt t. képviselőtársamnak ezekhez az apró megjegyzéseihez hozzáfűzöm a magaméit, rátérhetek most már saját észrevételeimre, amelyeket e törvényjavaslat tárgyalása alkalmából megtenni óhajtok. Azt mondja a törvényjavaslat ministeri indokolása és igy mondotta az igen t. előadó ur is, hogy a kormányt egy nagyobb konczepezióju munka végrehajtásának gondolata vezette. Tapasztalta ugyanis azokat az abnormis állapotokat, amelyek épen az illetékügy terén fenforognak és odakonkludált, hogy egy nagy illetékkódexet kell alkotni, amely illetékügy minden mozzanatára kiterjeszkednék. A kormánynak ezt a törekvését magam is helyeslem és ha az előkészítő munkálatokat e tekintetben az illetékes szakkörök bevonásával és azok meghallgatásával megteszi s ezt kellőképen — ugy, amint kell is, hogy minden tekintetben alapos és minden szempontot kellő mérlegelés szerint figyelembevevő alkotás legyen — végre is hajtja, akkor igen érdemes munkát fog végezni. 1867 óta azonban, amióta a kormányoknak alkalmuk lett volna e tekintetben intézkedni, igazán érdemleges és valóban dicséretreméltó munkát alig láttunk. Még mindig annál az 1850-iki rendeletnél tartunk, amely Magyarországon az illetékügy szabályozásának alapjául szolgált, még mindig ez az idegenből ideportált rendelet a jogforrásunk, amely rendeletet csak a kényszer léptetett életbe. A törvényhozás terén e tekintetben alig történt valami, amint annak genezisére Springer Ferencz t. képviselőtársam igen helyesen reá is mutatott. A törvényhozás alig tett egyebet, mint hogy felhatalmazást adott a kormányoknak, hogy ezt az idegen, ezt a törvénytelenül reánk oktroyált rendeletet évről-évre tovább használja, tovább is ezen az alapon vesse ki a bélyeg- és egyéb illetéket, ugy hogy egészen 1885-ig évről-évre mindig csak ezen az egy rendeleten — hogy ugy mondjam — lovagoltak. Csak az 1872. évet hagyták ki, amikor ilyen intézkedés nem történt, — azt hiszem, talán csak elnézésből. Érdemleges munka ezen a téren alig is történt addig, mig az uj perrendtartás életbe nem lépett. Az 1894: XXVI. t.-cz.-kel igyekezett a kormány kiterjeszkedni mindazokra az uj szempontokra, amelyek az uj perrendtartás által teremtett jogszolgáltatási állapotok következtében — amint mondotta — szükségessé is tették az ujabb intézkedéseket. Nem tagadom, hogy ilyen intézkedések megtételérc csakugyan szükség- volt, de ha ez már 1894-ben megtörtént, azóta teljes 20 esztendő telt el, azóta ugy az igazságügyi, mint a pénzügyi kormányoknak módjukban lett volna ezt a nagyon nevezetes kérdést, amely mélyen belenyúl minden magyar ember zsebéhe, mert hiszen a magyar ember 26