Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-530

52 /J3Ó. országos ülés 19ik április 24-ém péntekért. adatkörét is, abba utalván először a tisztán községi utakról és műtárgyakról, valamint másodszor a községi iskolákról s más rokon intézetekről való gondoskodást, harmadszor a mezei-, tüz- és közrendészetet és negyedszer a szegényügyet. Ennek a meghatározásnak kezdettől fogva megvolt az a hibája, hogy a kontemplált feladatok mértékének és a község teljesitő képességének egymáshoz való viszonylatát nem jól látta meg s igy olyan alakulatokat is belevont a községi autonómia fogalomkörébe, melyek sem egymagukban, sem társulás utján a tőlük megkívánt műveltségi és teherbírási kvalifikáczióval nem bírtak. Rosszabbította a helyzetet a fejlődés természetes folyamata, mert a közigazgatás fejlődő igényeivel a község anyagi erőforrásainak expanzivitása lépést tartani nem tudott. És hozzájárult ehhez az is, hogy egyes ujabb törvények uj terhekkel súlyosbították a községek háztartási gondját. Ilyen főképen a szegényügy adminisztrácziót felölelő 1898. évi XXI. t.-cz., mely a betegápolási költségeknek fedezéséről gondoskodik, mely a közsegélyre szoruló községi szegényeknek fogalomkörébe vonta — az 1886. évi XXII. t.-cz. 145. §-án túlmenőleg — a talált és a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított 7 évesnél idősebb gyermekeket, a kórházi vagy gyógyintézeti ápolásban nem részesülő, valamint az ilyen ápolásra nem minősített vagy onnan elbocsátott gyógyíthatatlan betegeket, végül a nem veszélyes elmebetegeket, az ártalmatlan hülyéket, a siketnémákat, vakokat és nyomorékokat. Ide kellene soroznom még az 1908. évi XXXVIII. t.-cz.-nek a szülésznő és halottkém fizetésére, a fertőzőbetegségek ellen való védekezésre és a himlőoltásra vonatkozó rendelkezéseit — nem is említve azt, hogy a községi háztartás terhére szánt közegészségügyi intézkedéseknek nagy csoportjánál a végrehajtásra komolyan gondolni sem lehet, mert arra a község nagyon sok esetben merőben képtelen. T. ház ! Korábbi törvényeink figyelemmel voltak községeink háztartási érdekeire annyiból, hogy az ujabb megterhelés mértékét limitálták. Az 1868 : XXXVIII. t.-cz. a községi iskola czéljaira kivethető pótadó maximumát 5%-ban állapította meg, az 1884 : XVII. t.-cz. az inasiskolákra nézve 2%-ban. Ujabb törvényeinkban azonban ilyen oltalomban a községek háztartása — tudtommal — sehol sem részesül. Különösen a gyermekvédelem kiadásai azok, melyekre nézve a községi háztartás épségének és fejlődőképességének oltalmára ilyen természetű törvényi intézkedésnek statuálását múlhatatlanul szükségesnek tartom azért, mert itt találkozunk a kisközségek szegényügyi kiadásai között a legnyomasztóbb tehertételekkel. Kitűnik ez egyrészt abból, hogy mig — országos átlagban — egy közsegélyre szoruló szegény kerül a községnek évenkint 54'8 K-ba és egy gyógyíthatatlan beteg gondozása évenkint 57.4 K-ba, addig egy 7—14 éves elhagyott gyermekért évenkint 86'9 koronát fizet a község. És itt rá kell mutatnom arra, hogy e téren rapidé emelkedő irányzattal is kell számolnunk, amire nézve nemcsak a belügyi tárcza hatalmasan növekvő hiteltételei bizonyítanak, hanem az az egyszerű statisztikai adat is, mely szerint a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított 7—14 éves gyermekek száma az utolsó 10 év alatt 16.700-ról 53.600-ra emelkedett — bizonyára nem kis részben a kivándorlók következtében is. T. ház ! Mindennapi eset az, hogy az illetőségi kisközség autonóm háztartásába becsap egy-két hatóságilag elhagyottnak nyilvánított gyermek ráutalt költsége s annak egyensúlyát felborítja. Az ilyen kiadás nem egyszeri, hanem azzal a rossz tulajdonsággal is bír, hogy hét egymás után következő esztendőn át lerázhatatlanul hozzátapad a község háztartásához. (Igaz ! ügy van !) A községi háztartás normális életrendjét az innen jövő veszélyek állandóan fenyegetik. S mindennek vájjon mi a következése ? Egyrészt az, hogy az erőtlenebb kisközségek háztartásának fejlődőképessége lényegesen megcsökken és másrészt az, hogy ezen — talán — legszebb és minden vonatkozásban nagybecsű szocziálpolitikai alkotásunk épen magában a népnek a lelkében ellenszenvet ébreszt ahelyett, hogy azt erkölcsi érzületében emelné. (Igaz ! ügy van !) Nem tudom, t. ház, melyik a nagyobb veszteség, de nem habozom hangosan kifejezést adni ama meggyőződésemnek, hogy itt a mentés akcziójának megindítása a törvényhozásnak és a kormánynak elutasithatatlan kötelessége ! (Helyeslés.) T. ház ! Magának a községi háztartás szükséges reformjának problémáját azonban ez a gondolat csak érinti, de azt legkevésbbé sem oldja meg. Azt hiszem, hogy itt a községi szervezet és hatáskör egészének revíziójára és a mostaninál helyesebb megállapítására is van szükség és ha ehhez hozzáfogunk, akkor nem fogunk megállapodhatni annál a disztinkcziónál, melyet az 1886. évi XXII. törvényczikk tesz a kis- és a nagyközség között, hanem a két kategórián túl egy harmadikat is kell létesíteni olyan községi alakulatok részére, melyek — területi, távolsági, népességi, anyagi és kulturális viszonylataik szerint — életképes autonóm szervezetbe nem egyesithetők. És e keretben, t. ház, igen komoly feladata volna a reformnak az is, hogy a községek egész gazdasági életrendjét egészséges uj alapokra fektesse s azoknak fejlődését és haladó irányban való kialakulását előmozdítsa. Ugy hiszem, hogy e háztatási reform háromféle irányban lávánatos, nevezetesen idetartozik először a gazdasági vonatkozású ösmeretek fejlesztése a községi és a felügyeletre hivatott járási autonómia vezető szerveinél, másodszor a községi háztartás számadási rendjének a mostaninál helyesebb szervezése és harmadszor a háztartás felügyeletének organikus szabályozása A gazdasági vonatkozású ösmeretek fejlesztésénél elsősorban arra gondolok, t. ház, hogy az uj rend vezető elemének — a jegyzőnek — ké-