Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-530

53Ö. országos ülés 19H április %-én, pénteken. 49 Felmerült, különösen a sajtóban, igen gyakran az a kérdés is, hogy nem lenne-e helyes a jegyzőket kiemelni a községekből ? Többször hallottuk, hogy alakítsunk a jegyzőkből egy középfokú hatóságot, a járási hatóság és a községek között. Hát ez egy igen szépnek tetsző gondolat, t. ház, amely azonban két megoldhatatlan problémát vet fel. Az egyik az, hogy mit csinálunk mi a községeinkkel akkor, ha az egyetlen hasznavehető és megbizható tisztviselőt azoktól a községektől elvesszük, (Igaz ! Ugy van ! a jobboldalon.) és a második probléma az, hogy milyen legyen hát annak a jegyzőnek a hatásköre. Hiszen, t. ház, ma úgyis nagyon sok olyan ügy van, ami egészen feleslegesen megy keresztül a községen és a járási hatóságokon. Most tehát a kettő közé odaállítani még egy uj hatóságot, csak komplikálása, nehezebbé tétele lenne közigazgatási szervezetünknek, amellett, hogy ebből az intézkedésből semmi hasznot sem nyernénk. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) Ha már mindenáron közelebb akarjuk hozni a közigazgatást az érdekelt felekhez, akkor én sokkal bölcsebbnek, okosabbnak tartanám, ha a szolgabírói kirendeltségnek eddig kiválóan bevált intézményét fejlesztve, azon igyekeznénk, hogy lehetőleg mindenütt, ahol egy-egy járási hivatalban több mint két fogalmazó van, illetőleg ahol több mint egy főszolgabíró és egy szolgabíró van, legyen kirendeltség, különösen a járás nehezen megközelíthető helyein, vagy egy-egy a járás székhelyén kivül eső nagyobb kereskedelmi vagy ipari góczponton. (Élénk helyeslés jobbfelől.) T. ház ! Nem akarok sokáig visszaélni a ház türelmével (Halljuk ! Halljuk !) s mindösze még egy kérdésre kívánok kitérni. A mi közvéleményünkben mindinkább tért hódit és mindinkább követőkre talál, azu.n. Municipal socialismus, amit magyar szóval talán a községek közgazdasági berendezkedésének lehetne nevezni. Sokan a leendő szociális állam első alakulási jele't látjákabban, hogy a község, a honpolgárság elsőrendű közülete legyen, az, amely mindazokat a közhasználati intézményeket és berendezéseket megteremti és felállítja, amelyeket ma talán inkább és gyakrabban a magángazdasági tevékenység szokott létesítem; hogy a honpolgárok ezen elsőrendű közülete mindezeket praktikusan, az igénybevevő közönség érdekeinek megfeleően és lehetőleg olcsón állítsa fel, és amennyiben ezek a berendezések lukrativek, közösen az egész közönség élvezze ezeknek a hasznát. Ha mi ezt az intézményt, vagy mondjuk: a közigazgatásnak ezt az irányát Magyarországon meg akarjuk honosítani, akkor szakitanunk kell egy szokásunkkal, vagy helyesebben mondva, jobban preczizirozni kell egy általában elterjedt felfogást, nevezetesen nem szabad nekünk olyan feltétlenül és olyan korlátlanul félnünk attól, hogy a községek adósságot csináljanak és hogy a községek terhe bizonyos mértéken felül emelkedjék. Igenis, ugy ahogy ma áll a helyzet, tiltakoznunk kell az ellen, hogy a községek adósságba verjék KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXIV. KÖTET. magukat; tiltakoznunk kell az ellen, hogy emeljék a pótadót. Miért 1 Mert ennek az adósságnak és pótadónak fejében a legtöbb község semmit sem csinál. A községnek egyetlen intézménye nincs. A községi elöljáróság rossz és talán az egész vagyon, amivel a község közhasználatra rendelkezik, az a néhány deszkából összerótt palló, amelyet a főutczán végig járdának neveznek és az a dögtér, amelynek talán a fele is elegendő volna. Ellenkezőleg, az én nézetem szerint arra kell igyekezni, hogy módot nyújtsunk a községeknek arra, hogy amennyire csak lehet, ilyen intézmények czéljaira törlesztéses kölcsönöket vegyenek föl, hogy amenynyire lehet — természetesen nem bizonyos mértéken tul — a maguk lakosságának az adózóképességét igénybevegyék, mert máskülönben sohasem tudjuk elérni azt, hogy községeinknek valamikor is vagyona legyen. Szcitovszky Béla t. barátom igen helyesen mutatott rá tegnap, hogy mi a jobbágykérdés megoldásánál az úrbéri rendezéssel tulaj donképen koldussá tettük községeinket. Mindazt a vagyont, amely valamikor az^ úrbéres és nemesi községek birtokában volt és amely nemcsak magánjellegű vagyon volt, de a közigazgatás czéljaira is rendelt vagyon, a politikai községektől elvettük, odaajándékoztuk az urbérességnek, odaajándékoztuk a közbirtokosságnak magánjellegű vagyon gyanánt és politikai községeink mindenükből kifosztva koldusán maradtak. Alig hiszem, hogy ma megtehetnők azt, amit tegnap Szcitovszky barátom mondott, hogy t. i. esetleg még kisajátitás utján is ezt a vagyont a közbirtokosságtól visszavegyük és a politika községeknek adjuk. Kénytelenek vagyunk belenyugodni abba, hogy községeinknek más utón és módon kell vagyonukat megteremteni és gyarapítani. Erre a czélra nem marad hátra egyéb ut, mint az, amely a magángazdálkodás terén is a vagyon megteremtéséhez vezet : az áldozatok meghozatala. Az a községi lakosság, amely azt akarja, hogy valamikor vagyona legyen, kénytelen lesz a maga igényeit némileg visszaszoritani, kénytelen lesz a köz czéljára, a községi vagyongyűjtésnek czéljára többet áldozni, de talán elkövetkezik az az idő, amikor utánunk következő nemzedékek majd virágzó községi intézmények, berendezkedések felett fognak rendelkezni. Nálunk a magas pótadó — erre is rámutatott tegnap Scitovszky Béla barátom — nagyon sok községben az által áll elő, hogy a község igen impraktikusan valami épületet emel, berendezkedést csinál és ennek költségeit egy-két évre állítja be a költségvetésbe. A mi községeink életében csak a nagyobb községeknél és ott is aránylag igen ritkán fordulnak elő törlesztéses kölcsönök, pedig vagyont gyűjteni túlságos nagy megterheltetés nélkül a legalkalmasabban csakis ezen az utón lehet, mert a község, mint bizonyos állandóságra hivatott testület, aránylag elég olcsón és elég kedvező körülmények között juthat mindig törlesztéses kölcsönhöz. Ugy képzelem én a dolgot, hogy álla7