Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-536

390 536. országos ülés 1914- május 6-án, szerdán. aránylag könnyen elhelyezhetők, hanem gondolok különösen záloglevelekre és községi kötvényekre — ezek elhelyezése válik nehézzé. (Igaz! Ugy van!) És itt előáll egy másik, nézetem szerint még ennél is veszedelmesebb okozat: a pénzintézetek nem tudnak a gyűjtött sok betéttel mit csinálni, nem tudják azokat ugy felhasználni, amint a betétek a helyes pénzintézeti politika szerint felhasználhatók, hanem keresnek, különösen indíttatva a magas betéti kamat által olyan lukrativ elhelyezéseket, amelyek természetesen a megfelelő nagy rizikóval járnak s amelyek ezen oknál fogva a betéttel foglalkozó pénzintézetek ügykörébe nem valók. Ha ez a diagnózis helyes, — és azt hiszem, t. ház, hogy ha az adatokkal bővebben méltóztatik foglalkozni, ezt helyeselni méltóztatik — (Igaz! Ugy van!) ismétlem, amint méltóztatik látni, nagyon óvatosan nyilatkozom egyelőre és nem egy elfoglalt álláspontról beszélek, akkor nézetem szerint nagyon nagy megfontolást igényel, vájjon ezen a kérdésen nem lehetne-e egyszerűbben ugy segiteni, ha a betéttel foglalkozó pénzintézetekkel szemben a törvényhozás előírja, hogy betétük bizonyos részét fix kamatozású értékpapirokban tartoznak elhelyezni. (Helyeslés.) Mondom, fokozatosan, megrázkódtatás nélkül. Mert t. ház, érdekes adatok birtokába jutunk, ha egy kicsit megnézzük az erre vonatkozó statisztikát. Az 1912. év adatai szerint — az 1913. évi adatok még nincsenek rendelkezésemre — Magyarországon összesen 1820 pénzintézet volt. Ebből az 1820 pénzintézetből 11 volt a nagy intézet, amely 25 milliós saját tökén fölül rendelkezik. Erről a 11 nagy intézetről további fejtegetéseim során beszélni nem fogok; s természetes, hogy az elmondottak ezekre nem vonatkoznak. Marad tehát 1809 pénzintézet, amely 25 milliónál kisebb saját tőkével bir és amely mind betéttel foglalkozik. Ebből az 1809 pénzintézetből 480 volt olyan, amelynek egyáltalán semmiféle értékpapírja a tárczájában nem volt. Ez pedig egészséges állapotnak semmikép nem mondható. Az összes 1809 pénzintézet betétállományának mindössze 16%-át tették ki az értékpapírok, ami nem nagyon rossz arány; de ezt az arányt rontja, hogy az összes intézeteknek 500 és egynéhány milliót tevő értékpapirállományából mindössze 300 millió volt fix kamatozású és 200 millió körülbelül esett olyan értékpapírokra., amelyek megint nagyon súlyosan esnek latba, mert részben nem alkalmas papírok, t. i. nem alkalmas papírok abból a szempontból, hogy betéttel foglalkozó pénzintézetek tárczájába nem valók. A másik szempont, amely megfontolást igényel az, vájjon a betétek állaga a r saját tőkével kellő arányban van-e, vagy sem. Es itt is felmerül az a kérdés, hogy e tekintetben is bizonyos intézkedések szüksége nem forog-e fenn. Mert az 1809 pénzintézetből 1281 pénzintézet, vagyis 70% volt olyan, amelynek a saját tőkéje a betéteknek egy tizedrészét sem érte el. (Mozgás.) Teljesen osztozom abban a nézetben, hogy ezek közt vannak egyes régi városi intézetek, amelyek aránylag kis tőkével dolgozva, az illető vidék közönségének a bizalmát annyira birják, hogy betétekkel tűlárasztatnak és amelyek kezelése tényleg minden tekintetbon mintaszerű, ugy hogy ezek kitűnő intézetek. Egészben véve azonban ez nem áll az összes 1281 intézetre. Igenis ez intézetek közt nagyon sok van olyan, amelynek baja abban rejlik, hogy a saját tőkéje és a betéti állomány közt nincs meg a helyes arány. Egy másik baj, amelyet tapasztalnunk kellett, a visszleszánaitolási hitelnek túlságos igénybevétele. A visszleszámitolási hitel volna tulajdonkép biztositási szelep, mely rendelkezésükre áll a kisebb pénzintézeteknek abból a czélból, hogy ha váratlanul nagyobb fizetéseknek szüksége merül fel, — akár azért, mert betétjeik megtámadtatnak, akár bármely más okból — a szükséges tőke rendelkezésükre álljon. Ezzel szemben azt kell tapasztalnunk, hogy a magyar vidéki pénzintézetek, a magyar kisebb intézetek a visszleszámitolásból igen nagy mértékű rendszeres üzletet folytatnak. (Igaz! Ugy van!) Ez azt jelenti, hogy a saját girójukat eladják, ami lehet nagyon jövedelmező üzletág addig, míg baj nincs, de ami azután igen nagy veszedelmeket rejthet magában, különösen a mi magyar viszonyaink közt. Hiszen tudjuk, hogy a mi vidéki váltóanyagunknak egy nagy része, az úgynevezett paraszt-váltók — amely magában véve a legjobb anyag — immobil. Ez tehát akkor, mikor szükség van rája, nem mobilizálható. Mondom, ezek kitűnő váltók s aki ismeri a viszonyokat, tudja, hogy ezek azon elhelyezések, melyeken a pénzintézet talán legkevesebbet vagy sohasem vészit; azonban ezen anyag nem bir a kereskedelmi váltó természetével és követelményeivel. A helyzet tehát az, — mindig általánosságbán szólva és a kivételeket természetesen nem érintve — hogy a vidéki intézetek az ő mobil váltóanyagukat rendszeres, rendes üzletképen tovább visszleszámitolják a nagyobb intézeteknél és tárczájukban csak azt a váltóanyagot tartják, mely visszleszámitolásra nem alkalmas. Mikor azután bármely okból a vidéki intézetnek hirtelen fizetései vannak; amikor itt volna az a momentum, melyben a visszleszámitolási hitel igénybevételének szüksége merülne fel: akkor az önmagukban véve legjobb pénzintézetek is bajba és zavarba kerülnek. Ezt a kérdést megint csak azért bátorkodtam érinteni, hogy ime, egy ujabb olyan jelenség, amely létezik, amelylyel számolnunk kell és amelyen a legkitűnőbb revizori intézmény sem segit. (Igaz! Ugy van!) Es amig ezen nem segítettünk, addig a múlt évihez