Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-536

374 536. országos ülés iMk május 6-án, szerdán. Az intézetek saját tőkéi és a nélkülözhető be- I tétek közti arány számszerinti felállítása puszta játék, amely a gazdasági valóságot nem fogja érvényre juttatni. Ugyanígy a mi hitelviszonyaink mellett puszta játék az is, hogy bizonyos befektetési ágakat mobiloknak, másokat immobiloknak minősítünk, mert nagyon jól tudjuk, hogy számos vidéki intézet a legimmobüisebb befektetést is mérlegalapon mobilnak tünteti fel és így az elnevezések nem fogják a gazdasági valóságot eldönteni. Azt hiszem, hogy ennek a gazdasági életben nagyon járatos férfiúnak nyilatkozata teljesen helytálló. Ha valamit akarunk tenni a takarékbetétek biztonsága érdekében, ugy azt nem itt kell megtenni, hanem ennek a kérdésnek megoldása a csődtörvény keretébe való, ahol szerény véleményem szerint ki kellene mondani azt, hogy a betevőnek minden más hitelező előtt elsőbbségi joga van. Tudjuk nagyon jól, hogy a betevő az intézet legnaivabb, leglaikusabb hitelezője. A részvényes még szerezhet tudomást az intézet ügyeiről, ha kissé utána jár, a visszleszámitoló hitelező bármikor betekinthet az ügyekbe, de a betevő eljárásának alapja akkor, amikor pénzét az intézetnél elhelyezi, csak a bizalom. Hogy mit csinálnak a hitelezők és a bankok akkor, amikor valamelyik pénzintézet bajba kerül, erre vonatkozólag báró Korányi Frigyesnek, az Országos Központi Hitelszövetkezet vezérigazgatójának érdekes nyilatkozatát fogom felolvasni, melylyel a közelmúlt válság tanulságai szerint sürgeti a szanálást. Azt mondja (olvassa.) : »A nagy hitelezők ugyanis mindig jobban vannak informálva és ha hírek jönnek arról, hogy gyengülni kezd egy takarékpénztár, sietnek maguknak külön biztosítékokat szerezni. Megszerzik az igazgatók garanoziáját, kellő jelzálogbiztositékokról gondoskodnak, kiveszik az értékpapírt és gyorsabban tudnak visszavonulni. A kisember tudja meg legutoljára, bogy baj van. Hogy ez a helyzet fennáll, azt legjobban igazolják az utolsó esztendők eseményei. De hogy ez a helyzet igazságtalan, azt bizonyítani sem kell.« (Helyeslés.) Van még egy módja a takarékbetétek biztosításának, melyet egyik pénzintézeti kongresszuson Gál Antal igazgató vetett fel igen éles elméjű kidolgozással. Szerinte a hazai pénzintézetek összeállhatnának abból a czélból, hogy betéteiket, veszteségek esetében, biztosítási alapon fedezzék. Az ő terve szerint minden betéti intézet a betétnek minden milliója után egy negyed promil, szóval egy millió korona után 250 korona biztosítási dijat fizetne, amely biztosítási díj — ő kiszámította — 30 évre visszamenőleg azokat a veszteségeket, amelyek a betevőket érték, minden képzelhető veszteség pótlására elegendő volna. Az ő számítása szerint tíz év múlva a biztosítási dij fizetése is megszüntethető volna, mert tiz év múlva olyan tartaléktőke állana az intézetek rendelkezésére, hogy ez feleslegessé tenné a biztosítási dijak további fizetését. Ezek a reformeszmék nagy mértékben segiI tenének a pénzintézeteken és a hitelszervezeten. Aki a hitelszervezetet azonban radikálisan orvosolni akarja, aki a hitelszervezet bajait eliminálni akarja, annak kettőt keU tennie : ki keU küszöbölnie a pénzintézetek köréből a tudatlanságot, a tájékozatlanságot, a szakavatottság hiányát és fokoznia kell a pénzintézetek ellenőrzését. Különösen az ellenőrzés fokozására van szükség. Az elmúlt válság alatt a bajba jutott pénzintézeteknél azt tapasztaltuk, hogy az igazgató bízott a könyvelőben és a kezelőszemélyzetben, az igazgatóság bizott az igazgatóban, a felügyelő-bizottság bizott az igazgatóságban, a részvényesek egyeteme, a közgyűlés pedig bizott valamennyiben. Mikor aztán az intézet a nagy bizalom daczára megbukott, akkor kezdték belátni, hogy a bizalom nem töltheti be azt a helyet, amelyet a komoly tudásnak, a felügyeletnek, az ellenőrzésnek kell betöltenie. Ez a komoly tudás, felügyelet és ellenőrzés azonban pénzintézeteink vezetésében hiányzik. A dolog természetében van az, hogy az a laikus kör, amelyből pénzintézeteink vezetősége összetevődik, — mert hiszen a pénzintézet alapításánál rendszerint a vidék legjobb emberei mennek bele az alapításba, akik azonban kereskedelmi szakképzettséggel nem bírnak — nem tudja a szükséges ellenőrzést és felügyeletet gyakorolni. Ezért van szüksége olyan intézmény meghonosítására, amely ennek a laikus elemnek a szükséges szakképzettséget rendelkezésére bocsátja. Körülbelül 10 éve annak, hogy meghonosítani indítványoztam a revizorok intézményét, ugy amint az Angliában, HoUandiában és más országokban meghonosult, még pedig eredménynyel. Ma már ott tartunk, hogy az a lázadás, amely akkor ezen intézmény terve ellen keletkezni látszott, megszűnt; ma már átment a köztudatba és a közmeggyőződésbe, hogy ilyen külső szakerőkre és a revizori intézmény meghonosítására szükség van. Azt látjuk, hogy nincs a művelt világnak egyetlen állama, ahol a takarékpénztárak vagy a pénzintézetek valamelyes felügyelet alatt ne állanának. Magyarország eddig az egyedüli kultúrállam, ahol semmiféle felügyelet, semmiféle ellenőrzés a takarékpénztárak körében nincs. Ami most már a revizori intézmény meghonosítását illeti, azt ugy képzelem, hogy semmiféle kormányingerencziát, vagy kormánybefolyást arra a tényre, hogy a hitelintézetek hogyan működnek, nem tartok kívánatosnak. Ma ugy áll a dolog, hogy ma sincs semmiféle kormánybefolyás, semmiféle kormányingerenczia, ha azoban baj van egy intézetnél, akkor csak a kormány az, amelytől segitséget kérnek, ugy hogy voltaképen azt lehet mondani, hogy a kormánynak semmi beleszólása sincs semmiféle pénzintézetek vezetésébe, a megbukott intézetek azonban a kormány garancziája alatt állanak, mert a megbukott intézetek mindig a kormányhoz fordulnak és annak segítségét veszik igénybe. El kell ismerni azt, hogy az utolsó válságban az az örvendetes eredmény, hogy Magyarországon