Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-536

536'. országos ülés l$lk május 6-án, szerdán. 375 betevők nem igen veszítették el a pénzüket és hogy a kis betevők mindenütt, még a csődbe jutott intézeteknél is megkapták betéteiket, annak köszöntető, hogy az igen t. pénzügyminister ur felismerte a helyzet szomorú voltát és ezeknek az intézeteknek segítségére sietett. (Elénk helyeslés és éljenzés.) Ezt hálás köszönettel kell ez intézetek nevében elismerni. Azonban ez nem kívánatos állapot és azért én ugy képzelném a dolgot, hogy törvényhozásilag ki kellene mondani, hogy minden pénzintézet valamelyes ellenőrzés alatt kell hogy álljon. Az ellenőrzést nem gondolom kormányközegekkel, hanem az illető pénzintézetek önalkotta autonóm szervei utján. Hogy már most a törvényhozás meglévő szerveket ruház-e föl ezzel a joggal, vagy pedig uj szerveket alkot-e, a tekintetben nincs semmi szavam. Meggondolandónak tartom csupán azt az eszmét, amelyet Székely Ferencz vezérigazgató a pénzintézeti kamara formájában felvetett és amely eszmét alapcsan ki is dolgozott. De lehet ezt más utón is rendezni. Ma már van Szterényi József elnöklete alatt álló Magyar Revizori Szövetség, amely rendelkezik a kellő szakközegekkel. A fő az, hogy törvényhozási intézkedésre, törvényhozási felhatalmazásra szükség van, mert a törvényhozási kényszer nélkül a revízió alól épen azok az intézetek vonnák ki magukat, amelyek leginkább reászorulnak. Hogy már most ezt a kényszerintézkedést a törvényhozás milyen formában kontemplálja, az mellékes ; a fő az, hogy a pénzintézetek autonómiája és függetlensége ezen ellenőrzés mellett biztosittassék. Ami, t. ház, a pénzintézetek helyzetét illeti, ilyen autonóm revízió keretén belül, ez nem mondható semmi tekintetbon sem a pénzintézetek önállósága, függetlensége, az ő gazdasági szabadságuk korlátozásának. Mert hiszen azt látjuk, hegy olyan államok, mint az Észak-Amerikai EgyesültÁllamok vagy Anglia, amelyekben a gazdasági szabadság, a társadalmi öntevékenység a legszélesebb mértékben megvan, amelyek a gazdasági életben tisztán a laisser fairé álláspontján vannak, ilyen államokban is a kötelező revízió nemcsak otthonra talált, hanem törvényhozásilag is meg van állapítva. Hogy milyen nagy hatása lett volna Magyarországon is az autonóm kötelező revíziónak, arra csak két példát hozok fel. A szász pénzintézeteket és az erdélyi román pénzintézeteket. Ezek évekkel ezelőtt megalakították a Revisorengenossenschaft-jukat, illetve a Solidaritea-t, amely kötelékeknek az a hivatása, hogy a nemzetiségi intézetek felett az ellenőrzést gyakorolják. És mit látunk ? Az 1913. évi válság alatt a 40 szász intézet közül egyetlenegy sem bukott meg, a 138 román pénzintézet közül egyetlen egy sem bukott meg, ellenben, sajnos, a magyar intézetek közül több is megbukott. (Ugy van!) A nemzetiségi intézeteknek növekvőben levő megerősödése sok tekintetben annak tulajdonítható, hogy szoros szervezetekbe tömörülve, nemcsak segítenek egymáson, hanem a kötelező revízió révén egymás működését ellenőrzik is. Pedig a nemzetiségi pénzintézetek tőkeereje még Erdély románlakta vidékein is sokkal kisebb, sokkal szegényebb, mint a magyar pénzintézeteké. Azonban amilyen homogén, amilyen összetartó, czéltudatos működést látunk a nemzetiségi pénzintézetek részéről, olyan kapkodó, olyan széthúzó a magyar pénzintézetek működése. (Igaz ! Ugy van !) Nem látunk sem egységes rendszert, sem különös méltányosságot, sem a magasabb nemzeti szempontok egybefoglaló erejét. Ez lehet az a tapasztalat, amely igen t. barátom Szász Pál t. képviselőtársamból kiváltotta azt a keserű kifakadást, amelylyel a budapesti nagybankokat illette, amivel szemben oly elismerésre méltó módon kelt a vidéki hitelszervezetek védelmére. Én azonban azt sem tudom, hogy lehet-e magyar hitelszervezetekről egyáltalában beszélni ? Magyarországon vannak hitelintézetek, sajnos, a kelleténél sokkal nagyobb számmal, de nincs a magyar hitelintézeteknek szervezete, amely a magyar tőkének, a magyar hitelintézetekben egyesitett erejét kifejezésre juttatni tudná, kellő anyagi és erkölcsi tekintélyivel érvényesülni tudna. Nincs magyar hitelszervezet, és ennek következtében nincs e hitelszervezetnek vezetője; a magyar hitelszervezet teljesen gazdátlan. Hogy ez nemcsak a gazdasági élet szempontjából káros, amint tapasztaltuk az 1907. évi és az 1913. évi válság alatt, hanem veszedelmes a nemzet katonai harczkópessége szempontjából is, arra is bátor vagyok rámutatni. A nemzeti élet válságos pillanataiban, mikor százezrek vonulnak zászló alá, minden bevonuló katonának, a kereskedőnek, magánembernek ép ugy, mint magának az államnak markolható készpénzre van szüksége. Innen magyarázható az a tolongás, amelynek szemtanúi voltunk 1912-ben és 1913-ban, különösen 1912 őszén, mikor a megriadt takarékbetevők megtámadták a pénzintézeteket, hogy onnan pénzüket megkapják. Ha ilyen válságos jűllanatban ez a magyar hitelszervezet felmondja a szolgálatot, ha a magyar gazdasági rendszer és gazdasági élet összeroppan, akkor hiába áldozzuk a százmilliókat a hadseregre, hiába van az a hadsereg fényesen felszerelve, hiába verekszik az a hadsereg vitézül, ha egyidejűleg egy diadalmas hadjárattal összeroppan a magyar közgazdaság, ezért semmiféle háborúnak anyagi és erkölcsi előnyei nem kárpótolnak. (Ugy van! Élénk helyeslés.) Egy nemzet gazdasági életén felül harczképességének és harczi készültségének is legfontosabb leltári darabja a hitelszervezet. Az igen t. pénzügyminister urnak végzete, hogy olyan időben került az államháztartás élére, amikor az alkotás szenvedélyét nagy mértékben lehűti a mentés kötelessége. (Ugy van ! Ugy van !) Innen magyarázom azt a konzervatív pénzügyi