Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.
Ülésnapok - 1910-535
302 535. országos ülés Í9Ú május 5-én, kedden. szerint sokkal fontosabb hivatása szempontjából fogok felszólalni, abból a szempontból, mely a Nemzeti Színház hivatását elsősorban a nemzeti nyelv s a nemzeti nyelvvel kapcsolatos nemzeti irodalom szempontjából teszi elsőrangu fontosságúvá. (Halljuk ! Halljuk!) Igen t. képviselőház! Ha igazi komoly értelmét veszszük, akkor sohasem hígulhat frázissá és nem válhatik csinált szóvirággá az a mondás, hogy nyelvében él a nemzet. Legyen szabad hozzátennem, hogy egy nemzet nyelve irodalmában él, mely igazi tükörképe a nemzeti szellemnek. A nemzeti szellem eredetét, fejlődését, kibontakozását, virágzását, hanyatlását, e szellem minden hibáját és minden kiváló tulajdonságát az irodalom tükrözteti legjobban és az irodalom e jelentőségében még tovább megy különösen nálunk Magyarországon, mert nemcsak tükörképe és kifejezője a nemzeti szellemnek, hanem valósággal élesztője, fejlesztője és fentartója. (Helyeslés.) Mindenütt a világon, a nemzeti nyelv és irodalom kérdése elsőrangu fontosságú nemzeti ügy, elsőrangu fontos politikum volt Magyarországon is mindig. Igaz ugyan, hogy a helyzet ma már más, mint volt csak abban a nagy időben is, melyet a magyar történelem a XIX. században nemzetünk reformkorának nevez, abban az időben, mely a XIX. század 20-as éveitől a 48-as nagy átalakulásig terjed és amely korszak első felére Széchenyi István, második felére pedig Kossuth Lajos nyomta rá a maga bélyegét. E reformkorszak megindulásakor maga Széchenyi István, kit pedig csak nem lehet érzelgősséggel és szóvirágok hajhászásával vádolni, nevezte azt a munkát egy olyan diadalmas hadjáratnak, melynek elsősorban diadalmasan küzdő katonái a magyar nyelv előharczosai: a magyar irók voltak. Ma már a helyzet más. Ma már nemzeti nyelvünket elnyomatástól félteni nem kell, ma már nemzeti nyelvünk használatának korlátozásáról a magyar területen szó nem lehet, de azért nagy tévedés volna azt hinni, hogy a magyar nemzeti nyelv és irodalom szent ügye ma nem képez politikumot és ne volna elég fontos arra, hogy itt a képviselőházban is szóvá tegyük a vele kapcsolatos kérdéseket, és felhívjuk ezen kérdésekre figyelmét annak a férfinak, aki mint a közoktatási tárcza vezetője, hivatásos vezére kell hogy legyen az egész magyar nemzeti közművelődésnek is. (Igaz! Ugy van!) T. képviselőház! Az én felfogásom szerint ma sokkal inkább kell foglalkozni nyelvünk és irodalmunk ügyével, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Mert igaz ugyan, hogy a legutóbbi kéthárom évtized szinte szokatlan lendületet hozott méretei szempontjából a magyar irodalomba és én készséggel elismerem, hogy ez a lendület sok tekintetben örvendetesnek mondható. Hiszen sok uj erőt állított a magyar nemzeti ügy szolgálatába, sok szunnyadó érzésnek, sok reménységnek ós a múltba visszanéző gondolatnak adott kifejezést az az irói had, melytől ma már valóban hangos a magyar nemzeti irodalom berke. Le ne felejtsük el, t. képviselőház, hogy az irodalom olimpuszi italában ez ital seprője is felkavartatott az ujabbi időben, ebben az utóbbi két évtizedben és igen szomorú jelenségek mutatkoznak, melyek az irodalom hatalmas külterjes fejlődésével szemben bizonyos tekintetben nyelvünknek és irodalmunknak hanyatlását jelentik. (Igaz! Ugy van!) T. képviselőház! Budapest fővárosát az ország szivének szokták kéjdetesen mondani, és valóban sok tekintetben az; központi szerve a nemzeti organizmusnak, amelyből az a szerv a maga lüktető erejével az éltető vért, az éltető nedvet szállítja a távolabbi részek felé. Irodalmi szempontból is, különösen a mi viszonyaink közt, elsőrendű vezető szerepe van fővárosunknak. (Igaz! Ugy van!) Le, fájdalom, itt van fészke nyelvünk romlásának is, melynek megállapítása elől nem zárkózhatik el senki, aki, ha talán nem is nyelvészeti készültséggel, de jó magyar füllel és helyes, ép magyar nyelvérzékkel olvassa irodalmunk uj termékeit. (Ugy van!) Az utóbbi évtizedekben kialakult az az úgynevezett budapesti magyarság, (Igaz! Ugy van!) amely kerékbe töri zengzetes magyar nyelvünket, (Igaz! Ugy van!) amely talán az utcza porából indul ki s a kávéházak és zsúrok szalonjain keresztül csempésződik be irodalmunkba; az a budapesti magyarság, amely valóban hol szomorú, hol komikus hatást kelt abban, ki azt jó magyar füllel hallgatja. (Igaz! Ugy van!) A budapesti magyarság a maga veszedelmét abban mutatja legjobban, hogy a ragálynak, a mételynek szívósságával veti rá magát a teljesen érintetlen területekre is, ugy hogy fájdalommal látjuk, hogy nemcsak sajtónk orgánumait lepi el, de legjobb magyar Íróink nyelvébe is becsempészi magát, és sokszor öntudatlanul, sokszor nem is sejtve esik áldozatául legelső iróink közül több ennek a budapesti magyarságnak, amely olyan, mint a polip: magához ragadja és a maga erős szerveivel szíja ki az igazi magyar nedvet abból az íróból és helyette a maga mérges nedvét csempészi be annak ereibe. (Igaz! Ugy van!) Ez a budapesti magyarság egyik tünete annak az irodalmi hanyatlásnak, amelyet fájdalommal tapasztalunk ebben az, ismétlem, igen nagy lendületnek indult irodalomban, amelynek szintén sajátlagos termékei ma már — hogy színházi ügyekről szóljak, mert témám ugy is erre irányul — azok • az úgynevezett exportdarabok, amelyektől a honi és a külföldi berkek is sokszor hangosak, amelyek — szó sincs róla — némely vonatkozásban és némely esetben a magyar irodalom diadalának, a magyar nemzet hírnevének öregbítésére szolgálnak a
