Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

535. országos äles 19it május 5-én, kedden. 303 külföldön, de amely daraboknak igen jelentékeny része nem hogy becsületet szerezne a magyar nyelvnek és névnek, hanem felfogásom szerint igen szomorú jelenségei mai irodalmunknak. Ezek az exportdarabok azok, amelyeknek írói lenéző mosolylyal térnek napirendre jó öreg Arany Jánosunk fölött, aki azt énekelte: »Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kellé már, Magyaros lett irományom S hazám földén túl se' jár.« Ezek az irók nem szívlelik meg Arany Jánosnak azt a másik mondását sem, hogy: »Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen, Albion is kéne még ?. . . Légy, ha bírsz, te »világköltő«, Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott.« Ezeknek az exportdaraboknak írói idegen színnel, idegen hanggal, idegen czafranggal czif­rázzák fel tudatosan darabjaikat, amelyeket egyenesen azzal a czélzattal írnak, hogy azokkal ne a jó magyar közönséget, hanem a külföldet megfogják, a »kontinenst« és mennek velők Amerikába is; ezzel a czélzattal írják darabjai­kat, amelyekben minden tendenczia arra irányul, hogy a külföldi közönség eszmevilágához, a kül­földi közönség érzéseihez, a külföldi közönség műveltségéhez és felfogásához alkalmazkodjék. Igen, t. képviselőház, azt én mindig szíve­sen veszem, ha irodalmunknak egy-egy kiváló terméke a nyugati nagy nemzetek nyelvére le­fordítva, ott a magyar névnek és magyar iro­dalomnak dicsőséget szerez. Mindig örömmel hallom, hogy az »Az ember tragédiája« milyen sikerrel járja be a külföldi színpadokat. Öröm­mel állapítom meg, — hogy az épen jelenlevő Herczeg Ferencz t. barátom darabjáról szóljak, a »Bizanzról« és talán nem veszi rossz néven, hogy az ő jelenlétében mondom ezt az ország szine előtt — örömmel állapítom meg, hogy az egyike a legkiválóbb magyar drámáknak, tragé­diáknak, amely olyan történeti meglátással, olyan magas kompczepczióval, oly remek kor­rajzzal dolgozta fel tárgyát, hogy valóban le­fordítva német, franczia vagy angol nyelvre, nem hiszem, hogy elsőrangú sikert ne arat­hatna bármely előkelő európai szinpadon is. (Ugy van! Ugy van!) A magyar irodalomnak ebben a zűrzava­rában, melyet néhány töredékes szóval megvilá­gítani igyekeztem, a Nemzeti Színháznak mint erős sziklának kellene állania, hogy ellenálljon a habok hatalmas ostromának és soha egy perezre se feledkezzék meg arról, hogy nemzeti nagy közszükséglet érzetében fogantatott, hogy nemzeti áldozatkészségből épült és ma is az állami költségvetés elég jelentékeny javadalmá­val végzi munkásságát. Ma a Nemzeti Színház­nak sokkal jobban kellene és sokkal jobban le­hetne is a maga elsőrangú, a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom ápolására irányuló hivatását teljesítenie mint régen. Évtizedeken keresztül a Nemzeti Színház egyetlen drámai színházunk volt itt a főváros­ban, ma j)edig már a magánszínházaknak egész sorozata van itt. A Nemzeti Színház tehát ki­váló hivatásának, amelyet én elsősorban a nemzeti nyelv, másodsorban a nemzeti irodalom ájjolásában és fejlesztésében, harmadsorban a legelsőrangu művészi játék követelményeinek kielégítésében és Yégül az idegen klasszikusok művelésében látok, ezen hivatásának a Nemzeti Szinház ma sokkal jobban megfelelhetne, sok­kal több időt, sokkal több erőt, sokkal több kedvet és tehetséget áldozhatna neki, mint ré­gebben, amikor még nem jöttek neki segít­ségére — hogy ugy mondjam — az irodalmi érdekek lebonyolítására azok a magánszínházak, amelyek természetesen mint üzleti vállalkozások egészen más megítélés alá tartoznak, mint színház, amely nem üzleti vállalkozás, mely nem szabad, hogy az legyen, hanem amely közmű­velődési intézet, amely a nemzeti nyelv, a nem­zeti kultúra érdekeit van hivatva ápolni és szol­gálni. r (Tetszés és élénk helyeslés.) Epén Herczeg Ferencz t. barátomra legyen szabad ismét utalnom. 0 ezelőtt 14 esztendő­vel, 1900-ban, ugyanezekről a padokról ugyan­csak a Nemzeti Szinház ügyeivel foglalkozott, ugyancsak erős hangon és hozzáteszem, nézetem szerint teljes joggal és teljes igazsággal. Akkor abban a beszédben többek között ugyanazokra a mozzanatokra utalt, amelyeket én felemlítet­tem; ugyanúgy hangoztatta a Nemzeti Szín­háznak minden üzleti vállalkozástól való men­tesítését és közművelődési jellegét és azt mondta, hogy ha a szinház az előkelő társadalmi osztá­lyok szórakoztatására szánt helynek tekinti magát, akkor — szóról szóra igy folytatta — »az állam pénzéből egy fillért sem szabad rá­fordítani, — általános helyeslés — hanem ki kell szolgáltatni a magánvállalkozásnak. Az állam pénzt költhet a színházakra, ha azok a nemzet érdekében bizonyos hivatást teljesíte­nek«. (Ugy van! Ugy van!) Ha már most a Nemzeti Színháznak nyel­vünk és irodalmunk érdekeivel kapcsolatos hi­vatását kissé részletesebben kívánjuk fejtegetni, akkor én legelsősorban határozottan nemzeti nyelvünk ápolását tartom az ő feladatának, s e tekintetben akár eredeti, akár fordított dara­bokat ad a szinház, elsőrendű kötelességének tartom, hogy ez a szinház példát adjon, ez a szinház az igazi lendületes, fordulatos magyar­ságnak legyen darabjai nyelvében mintaképe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom