Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

53í. országos ülés 19íí május 2-án, szombaton. 277 jól tudja, mi az a gyónás; a gyónás legbensőbb fóruma, a hitoktató vagy a tanító, ahelyett, hogy megtanitaná a gyermeket önismeretre és önvizsgálatra — ami egyedül anyanyelven történhet, — felir a táblára magyarul néhány bűnt, azt a gyermek kívülről megtanulja, és ugy megy gyónni. Ez így van. Tanúságot tehetek róla, hogy mikor káplán voltam, sirva jöttek hozzám szülők a szomszéd falvakból, hozták gyermekeiket én hozzám és azt mondották: tisztelendő ur, legyen szíves, gyóntassa meg még egyszer ezeket a gyermekeket, mert nem hihetjük, hogy jól végezték ájtatosságukat, hiszen a plébános ur és a tanitó ur a táblára irta fel a bűnöket, ezeket a gyermekek leírták, hazahozták és betanulták. A múlt héten is kaptam levelet, hogy első áldozás alkalmával igy végezték egy helyen az ájtatosságot. Ez a dolog nemzetiségi kérdésben a legveszedelmesebb momentum, mert vallási kérdés lesz belőle. Engedjék meg, hogy egy példát hozzak fel. Mint katholihus embertől távol áll tőlem, hogy híve legyek az orthodoxiának, a pan-ruszszizmusnak; hiszem tudom, hogy az én vallásomat, hitemet, egyházamat nem becsüli és ha alkalom volna rá, azt tenné, amit az oroszok a lengyelekkel a vallás terén. Tudjuk, mennyire üldözik, szekálják; tehát nem beszél belőlem az oroszok iránt semmiféle szimpátia, de fel akarom hivni a t. ház figyelmét arra az én szempontomból, a katholikus szempontból kárhozatos mozgalomra, amely pl. a ruténeknél volt észlelhető. Ha meg akarja valaki érteni, hogy miért történt ez a mozgalom igy, annak azt mondom, hogy ezért a felelősség elsősorban a papokat és a hitoktatókat terheli, mert nem az anyanyelvén oktatták a vallástant, mert az ő nyelvüknek, nemzetiségüknek annyi jussa sem volt, mint a középkorban a rablóknak és a betörőknek, akiknek, ha üldözték őket, joguk volt a templom oltárához menekülni és leborulva az oltár lépcsőjéhez, azt átölelni s nem volt szabad őket gyilkolni, amig ott vannak, azilumjoga volt az oltárnak. A mai korban, mikor az anyanyelv, a nemzetiség odamenekül ezen azilumhoz, a templom oltárához, ott leborul és azt mondja, Gospodine pomiluj, akkor jön a sovinizmus fanatizmusa és ott is tapossa, nem szabad mondani »Gospodine pomiluj«, »Pohvalim Pan Jesus Christus«, hanem csak az állani nyelvén szabad még imádkozni is. Így fölébresztik a vallásos ellentállást olyannyira, hogy ez a nép gyakran hajlandó elhagyni ősei hitét, mert meginog az ő bizalma, mert azt mondja, nem lehet igaz az a hit, amelyet az ő legtermészetesebb, legszentebb érzelmeiben, az ő imájában, gyónásában, templomában, az oltár lépcsőjénél is üldöznek, békét nem hagyva, hogy szive szentélyében imádkozzék az ő vére, és ő lelkének sugallata szerint. Én azért tértem ki egy kissé hosszasabban erre a kérdésre, mert némi aggodalmaim vannak. Nincs aggodalmam a minister úrral szemben, hogy ö ezt keresztül akarja vinni. Azon kijelentések után, amiket az igen tisztelt ministerelnök ur tett, hiszem, hogy, amit ő beígér, azt meg is kívánja tartani. Tartom én annyira erélyesnek, — kimutatta az erélyét, — hogy ö ezt keresztül is tudja vinni, tehát nem kételkedem a közoktatásügyi kormány jóakaratában ; de aggodalmaim vannak azon kisebb falusi zsarnokok tekintetében. A nép igen sokszor tapasztalja, hogy, ha eljut a ministerhez, vagy más illetékes körökhöz, hogy ezek az urak jobbak, de otthon azok a kis zsarnokok sokszor sovinisztábbak a sovinisztáknál, pápábbak a pápánál, s félek, hogy ezzel a rendelettel az fog történni, ami igen sok törvénynyel. Ha a dolog rossz, mire a néjmez ér, ugy lesz, mint mikor Frigyes főherczeg Pozsonyban a kaszárnyában volt és nem tett egyebet, csak egy asztalon a hüvelykujját végighúzta a poron. A generális suttyomban káromkodott egyet, a százados szólt a főhadnagynak, a főhadnagy az őrmesternek, ez a káplárnak; az őrmester már meglökte a káplárt; a káplár pedig a szegény bakát kétszer nyakonütötte. Hogy Frigyes főherczeg ennyit tett azon az asztalon, azt két pofon alakjában kapta meg a káplártól a szegény baka. Ha valami ilyen nehézmóny van, akkor rendszerint igy szokott leérni, de ha valami jog, valami előny van, akkor, mire leér a néphez, elolvad ugy, mint esetleg mikor kiosztják a vetőmagot, a kukoriczát, a segélyeket és az ezrekből csak fillérek jutnak a néphez. Ez sokszor sok helyen fordul elő. Hogy ez az aggodalmam alapos, ennek bizonyítására elő akarom hozni az »Alkotmány« megjegyzését ehhez a rendelethez.Készakarva veszem az » Alkotmány «-t, mert katholikus újság, a keresztény néppárt hivatalos lapja, amely üdvözli ezt a rendeletet és igen üdvösnek ós hasznosnak tartja, mert ez mindenesetre elő fogja majd mozdítani a vallásos életet. Szórói-szóra igy ir: »Mondanunk sem kell, hogy a kultuszminister e rendelete nagyban elő fogja mozditani a hitoktatás sikerét, ami a nevelésnél rendkívül fontos szempont. A minister rendeletét tehát csak örömmel lehet üdvözölni.« Mindeddig nagyon jól van és helyesen. Ez épen ugy van, mint ahogy a nemzetiségi törvénnyel történt. Most jön t. i. a másik: »Hisz ez azt sem zárja ki, hogy ahol az iskolafentartók a mai állapotot jónak, üdvösnek tartják, meg ne hagyják.* Mit jelent ez, hogy »ahol az iskolafentartó jónak tartja« ? Azt, hogy a plébános ur, a kántor ur, a jegyző ur azt mondja: Ugyan mit akar ez a minister! Már majdnem elmagyarositottuk ezt a községet, már »Dicsértessék«-et mondanak a pohvalim helyett; most fogjuk felébreszteni a népben a nemzetiségi öntudatot ? Pedig nem ugy van! Mert a parázs