Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.
Ülésnapok - 1910-534
276 53í. országos ülés 19ÍÍ május 2-án, szombaton. igy ez "az egyszerű hang a levegőben, amely másnak csak zörej, csak légmozgás, az én anyanyelvemen vagy bárkinek anyanyelvén a fogalom által megelevenül, életet kap. így válik az ige testté, szóvá; az emberiség, az egyén, a család, a nemzet igéje testté válik a nyelvben. S most ezen élő szó, ezen élő mondat a társadalmi összeköttetésnek tulajdonképeni eszköze, érintkezési módja s lia én ezzel az élő nyelvvel és élő szóval közeledem valakihez, annak egész agyában, érzelmeiben, akaratában egy egész világot idéz fel. Amint, ha megnyomok egy csengetyü-gombot és megszólal valahol, mondjuk egy telefonban, vagy fonográfban a hang, a zene, épugy az illetőnek lelkében is egész fogalmak, egész világ ébred az anyanyelv szavára, ugy abogy az anyanyelv, t. ház, eszköze a legnemesebb érzelmeknek, a legfontosabb elhatározásoknak, általában eszköze a művelődésnek, mig ellenben a nem anyanyelv vagy a teljesen idegen nyelv, holt nyelv, az elröppen a fülem mellett, mint egy kődarab. Nem érzek semmit, nem ébreszt bennem semmi gondolatot, sem érzelmet, az csak egy zörej. Ha én hallanék egy afrikai nyelvet, japán nyelvet, az csak egy légrezzenés, az nem fejez ki sem gondolatot, sem érzelmet, ennek folytán alkalmatlan is gondolatot ébreszteni, művelni, érzelmeket és akaratot ébreszteni az emberben. Minél távolabb van egy nyelv az anyanyelvtől, annál nehezebb eredményt elérni annak oktatásával, ennélfogva jól át nem érzett nyelven lehetetlen a valláserkölcsi nevelést bárkinek is igazán mélyen és jól megadni, mert lehetetlen a lelkébe jól belemarkolni. T. ház! Pontos tehát, ha el akarjuk érni a valláserkölcsi nevelés czélját, hogy anyanyelven végezzük a hitoktatást. Sőt nemcsak a valláserkölcsi nevelés szempontjából fontos ez, de főkép abból a szempontból is, hogy az ember ne kapjon ellenszenvet a vallás iránt, mert ha nem anyanyelven adjuk a hitoktatást, akkor elveszti az illető érdeklődését a vallásos nevelés iránt, elveszti élénk érzületét vele szemben és vallásos érzülete teljesen elenyészik, olyannyira, hogy megtörténhetik, hogy más nyelven való hitoktatás folytán erkölcsileg elzüllik egy község, mert nem kap semmit a vallásoktatás helyett. Jellemzően mondta nekem ezt hét esztendővel ezelőtt egy öreg ember egy olyan faluban, ahol valamikor az anyanyelven tanították a hittant, az anyanyelven prédikáltak és csak ő maradt meg néhány társával együtt, kik még anyanyelven tanulták a vallást. Azt mondta: Istenünket elvették és zsandárt hoztak helyette. Azt akarta ezzel kifejezni, hogy, mióta nem anyanyelven tanítják a hittant, mióta a templomból kizavarták az anyanyelven való éneket, mióta behozták a más nyelven való prédikácziót, elvesztették vallási érzületüket, és zsandárt kellett hozni a községbe, s ezeknek számát ma is egyre jobban emelni kell, mert az ujabb generáczió rakonczátlan és fegyelmezetlen, mivel nincs valláserkölcsös nevelése s ennek folytán nem volt iránta érzéke. De, t. ház, a valláserkölcsi oktatásnak anyanyelven való nyújtása nemcsak abból a szempontból fontos, hogy az emberek valláserkölcsösek legyenek, hogy el ne züljenek, mivel nem kapnak azután a valláserkölcsös nevelés helyett esetleg más világnézetű nevelést, hanem főkép igen fontos magyar nemzeti és magyar nyelvi szempontból is. Kérem, legyenek figyelemmel az urak erre a momentumra. A nemzetiségi mozgalom, vagy az anyanyelv szeretete mindaddig, mig az tisztán az iskola természetes tanulmányai terén folytatódik, vagy a közigazgatás, avagy a bíróság terén, tisztán naturális és természetes harcz, kulturális, politikai avagy gazdasági eszközökkel; de mihelyt bármilyen, akár oroszositó, akár németesitő, akár magyarosító, vagy akármilyen »sitó« irányzat átviszi az ő abszorbeáló törekvéseit vallásos térre, a hitoktatás terére, akkor a nemzetiségi mozgalom, az anyanyelvért való harcz nem marad meg tisztán természeti alapon, hanem, vallásos jelleget ölt és lesz belőle.vallási harc, a vallási erő fanatizmusával vívott harcz,és akkor minden »-sitó« törekvés vallásellenes törekvésnek látszik, akkor az anyanyelv kérdése lelki üdvösség kérdésévé válik és a szülő látván, hogy sem a templomban, sem a hitoktatásban nem érvényesül az anyanyelve, az eltér a »-sitó« törekvéstől, legyen az magyarosítás, németesítés, vagy oroszositás, hanem felébred benne a vallási tudat és Isten nevében, a vallás nevében küzd bármilyen »-sitó« iránynyal szemben. Ilyenkor azután a vallásosság fanatizmusával, az örök üdvösség reményében való fanatizmussal vívják meg a harcot minden ilyen elnemzetietlenitő törekvéssel szemben, olyannyira, hogy pl. a vallásoktatásnak anyanyelven vagy nem anyanyelven történése a nép szemében a lelki üdvösség kérdésévé válik. Az a szülő aggódni kezd, hogy gyermeke gonosz lesz, mert nem tud imádkozni, mert nem érti a katekizmust, mert nem tud Istenhez énekelni az anyanyelvén, fél, hogy elveszti lelki üdvösséget, mert a hittant nem anyanyelvén tanítják. Hogy ez igy van, ennek bizonyítására mutathatnék az uraknak igen sok levelet, amelyet ezzel kapcsolatban kaptam. Tudván, hogy ez a rendelet megjelenik, a napokban, közhírré tétetvén a rendelet, felhívtam az embereket, hogy írjanak s informáljanak minket, hogy hol tanítják a hittant nem anyanyelven. A válaszokból láttam, hogy milyen siralmasan rimánkodnak az emberek, nem nemzetiségi jogaik elvesztése felett, hanem gyermekeik lelki üdvösségének elvesztése felett, mondván, hogy a templomban nem szabad nekik anyanyelvükön énekelni, hogy abban az esetben, ha a gyermek anyanyelvén mondja, hogy »dicsórtessék a Jézus Krisztus«, bezárja érte a tanító. A katholikus ember igen
