Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

534. országos ülés Í91í május 2-án, szombaton. 273 dolgozik és ez a magyar kultúra kérdése (Igaz! Ugy van!) és ezért mi a magyar kultuszbudget tárgyalásában résztveszünk. En nem hiszem, hogy ezen álláspontjukban valaki az előbbi álláspontjuk megváltoztatását látta volna, de bizton tudom, hogy egy emelkedettebb hangulat, egy nagyobb melegség, a kölcsönös szeretet foglalt volna itt teret, melyet a magyar kultúra kérdéseinek tárgyalásánál mindennél fontosabbnak tartok. Elfogadom a költségvetést. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra ki következik ? Szinyei-Merse Félix jegyző: Juriga Nándor! Juriga Nándor: T. ház! Csak elismeréssel kell adóznom Farkas Pál igen t. képviselő urnak azért az élénk és igazán irodalmi tehetségre valló ecsetelésért, amelylyel kikarrikaturázta sok tekintetben jogosan, sok tekintetben helyesen a középiskolai oktatást. Erre a karrikaturális .vonásra bátorkodom megjegyezni, hogy igen kevés karrikatura teljes valóság, mert minden karrikaturális vonás tiílzásokban szokott alkalmaztatni; vagy valamit hozzáadunk a valósághoz vagy valamit elvonunk belőle és ha a karrikaturális vonásokból elvonjuk a hozzáadottat vagy pedig a hiányzót hozzáadjuk, akkor tulajdonképen megtaláljuk a reális valót, a reális létező dolgot. Ennél az ecsetelésnél is azt gondolom, hogy levonva a karrikaturális túlzásokat, hozzáadva azt, amit a képviselő ur elhagyott, legokosabb dolog mégis csak a létező alapon továbbfejlődni és nem különös és világfelforgató reformokkal a világot összezavarni, legkevésbbé a nevelés kérdésében. Hiszen különösen a mostani munkapárti éra alatt annyi az uj törvény és reform, hogy az ügyvédeknek, tanítóknak és — nem tudom mindenféle hivatásu embereknek is uj kurzusokat kellene talán rendezni, hogy ezekben a törvényekben magukat kiismerjék. Ha még most a nevelésnél is eltérnénk talán azoktól az alapoktól, amelyek adva vannak, különös radikális módszerekkel, akkor, azt hiszem, leginkább vétenénk ezen a téren a természetes fejlődés ellen, mert ha valamely téren, mindenesetre a nevelés terén a kontinuitás az életprinczipium. A kontinuitás elve pedig megkívánja a multak lassú tovafejlesztését. Mint ahogy a gyermek nem egy-két nap alatt, hanem hosszú éveken át fejlődik, hasonlókép az egész néjjnevelésnek, a középiskolai és felső népnevelésnek lassan-lassan tovább kell fejlődnie, alkalmazkodva korunkhoz. A képviselő ur azt mondotta, hogy külösen a munka, az ipari, a kereskedelmi irányok meg nem becsülésére, hasonlóképen arra a különös uri szellemre, iskoláinkban nem tudja megtalálni — nem lévén pedagógus — az orvosságot és épen azért csak a karrikaturánál maradt meg. Szerény nézetem szerint ott nem annyira egyesek tévedéseiben, hanem a tanítási KÉPVH. NAPLÓ, 1910 1915. XXI A. KÖTET. rendszerben van a hiba, amennyiben az túlságos deduktív. Ha a deduktív rendszer helyett inkább induktív rendszert alkalmaznánk, kezdve alulról az alapfogalmaknál és tovább fejlesztenék azután empirikus szemléltetés alapján, tapasztalat, utazás, képek segítségével, akkor elérnők azt a czélt, amelyet kitűztünk, hogy az ember fejlődjék az ő összes tulajdonságaival testileg és szellemileg. De hogy azt elérhessük, ennek megint az a következménye, hogy lemondjunk a nevelésben a fixa ideákról. Kell tehát, hogy induktív alapon fejleszszük az embert, fejleszszük csirájától kezdve lelkét, hogy meg legyen az alap a továbbfejlődésre. De a mi egész nevelési metódusunk egy deduktív rendszeren alapszik, a priori kitűzzük, — egyesek nevezik azt, amint a képviselő ur nevezte, dogmának, mások nevezik állameszmének, a harmadik nevezi vallási iránynak, a negyedik nevezi szocziálizmusnak, szóval vannak megállapított világnézletek és mi ezekbe akarjuk apriorisztikusan belenevelni a jövő generácziót; kezünkbe kaparintjuk azt a gyermeket, gyűrjük őt, sokszor testileg, lelkileg elnyomorítjuk, csakhogy ugyanarra a kaptafára neveljük, mint ahogy azt a priori elképzeltük. Ha nem volna meg a társadalomban az osztályérdeknek vagy más iránynak fixa ideája, vagyis ha nem volna társadalmi egoizmus, hanem több altruizmus volna azzal a vágygyal, hogy légy boldog, okos, egészséges, fejlődj minden irányban, ha nem volna ez a tökéletes szeretet, jóakarat, akkor megtudná találni az emberiség a helyes jnedagogiai irányt és akkor egyszerre megszűnnék az a sok panasz és konfliktus, amelyről most a nevelés terén oly sokat hallunk és e panaszok önmaguktól elesnének. De ez egyedül csak ugy lehetséges, ha nem akarunk az illető egyén felett uralkodni, zsarnokoskodni, ha meg tudunk barátkozni a tanszabadság elvével, hogy t. i. keresse mindenki a tökéletesedést, az igazságot, meggyőződést, a boldogságot az ő benső erejének továbbfejlesztésével. De akkor le kellene mondanunk az előbb emiitett önző apriorisztikus kaptafarendszerről, amelynek alapján azt akarjuk, hogy az a gyermek a mi formánkra gyúródjék át és így az emberiség uj irányokban, uj gondolatok szerint ne tudjon fejlődni, így megtartjuk a régi formákat és a régi rendszereket, amelyek a múltban jók lehettek, amelyek ma még megfelelhetnek, de semmiesetre sem lehetnek alkalmasak arra, hogy 20—30 év múlva is azok szerint igazodjék a világ. (Az elnöki széket Simontsits Elemér foglalja el.) Tehát a tanszabadság, az oktatási szabadság az egyedüli módszer ahhoz, hogy az emberiség induktive fejlődjék, a tökéletesedés felé haladjon és hogy az induktív rendszer mellett kipusztuljon az a sokat felpanaszolt uri szellem, 35