Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

268 534. országos ülés 191k május 2-án, szombaton. brilliánsan felel s mindenki meg van vele elégedve. Nagyon jól tudom, hogy az érettségi vizsgát nem lehet eltörülni azért, mert külföldön megkövetelik az egyetemre való bocsátás alaj> feltételéiü, mi pedig diákjaink elől nem zárhatjuk el a külföldet. Megvan azonban az utóbbi esztendőben a törekvés, hogy az érettségi vizsga inkább az intézet anyagának bemutatója legyen, mint a diáknak próbaköve. De ha ez a nizus megvan, akkor miért nincs meg az a bátorság, hogy egy lépéssel tovább menjünk és az érettségi vizsgának pusztán formalisztikus jelleget adjunk és vegyük el annak elijesztő, elrettentő voltát? Ha a diáknak megvan a biztonsága, hogy 8 osztályon át jól tanult, a 8-ik osztály vizsgáját letette és igy már az érettségin komoly baj nem történhetik vele, egészen más lelki diszpozicziókkal fog oda menni, mint akkor, hogyha egyszerre megjelenik előtte az érettségi biztos, akit rémhírek előztek meg, hogy Makón tavaly 14-et buktatott, Rimaszombaton a diákok macskazenét akartak neki adni stb., stb. (Derültség.) Juriga Nándor: Jó a diákokat ijeszteni! Farkas Pál: Nem hiszem, hogy az ifjúság nevelése körül az ijesztés jó módszer lenne. Nem hiszem, hogy az ijesztés bármilyen viszonylatban is ne olyan fegyver volna, amely nem azt vágja meg, aki ijeszteni akar. (Élénk helyeslés.) Igen, legyen igazságosság, legyen a középiskolában egy egészen in ás rendszer, sőt, merem mondani, legyen sokkal nagyobb szigorúság, a pajkoskodásnak, a protekoziónak, az együttvadászásnak, az ezek alapján megirt ajánlóleveleknek ne legyen az a szerepük, hogy tehetségtelen diákok esztendőről esztendőre egy osztállyal feljebb kerülhessenek és amikor ott állnak az érettségi előtt, akkor a szülő joggal kérdezhesse: hogyha az a fiu idáig feljutott, hogy lehetséges az, hogy ott egyszerűen elvágják karrierjét ? Az alsó négy osztályban legyen egy igen kíméletlen, szigorú, nem ijesztő, de méltányos és igazságos elbírálás, és azokat, akiket a felsőbb tanulmányokra, akadémiai képzettségre, egyetemremenésre nem tartanak alkalmasaknak, tereljék olyan pályákra, amelyeken ők a magyar kultúrának és a nemzet haladásának nagyobb hasznára lesznek, mintha mint a szellemi proletariátusnak alig képesített tagjai keresik az elhelyezkedést. (Helyeslés.) Igen, ez nagyon helyes. De akkor az egész felső ellenőrzés irányuljon épen erre, ezt vizsgálják, ne az érettségire küldjenek kormánybiztosokat, ne az érettségin, mikor egy fejlődés már bevégződött, kergessék vissza és tegyék szerencsétlenné a diákokat, hanem ott gyakorolják a teljes ellenőrzést, ahol még módjában van az iskolának a kiválasztás nagy munkáját elvégezni. Ott legyen az ellenőrzés, ahol még lehet kiválasztást végezni, ahol még lehet azt a diákot kereskedelmi, ipari, száz más pályára küldeni. Ennél a pontnál, a középiskola reformja kérdésénél leszek bátor majd egynéhány más kérdésre is rámutatni. Mert ezzel, t. ház, el is érkeztem ahhoz a kérdéshez, amely felszólalásom tulajdonképeni tárgyát képezi ós amelyet ón nyugodt lélekkel a magyar kultúra egyik legnagyobb felvetett kérdésének nevezek. És ez a középiskola reformjának kérdése. Ne vegye rossz néven tőlem a minister ur, ha én most nem fogom elmondani azokat a jelzőket, amelyeket ilyenkor talán elmondani szokás, engedje, hogy ne beszéljek az ő nagyszabású, kiváló kezdeményezéséről, r nagy egyéniségéről, nagy konczepcziójáról. Én a témát sokkal komolyabbnak tartom, semhogy ezekkel a közkeletű frázisokkal annak komolyságát el akarnám venni. De arról biztosithatom a minister urat, mindenki, aki a magyar kultúra kérdését komolyan veszi, az ő általa bátran, merészen felvetett kérdést, a középiskolai reform kérdését olyan nagyjelentőségű kérdésnek tekinti, hogyha azt ő megoldja, akkor nevét a magyar kultúra történetébe maradandó betűkkel irja be és ez a beirás ékesebben fog szólani, mint azok a jelzők, azok a bizantinizmusok, amelyek talán itt a házban ősi szokás szerint elmondhatnánk róla. (TJgy van!) A középiskolai reform kérdése, t. ház, a legnagyobb kérdés, amely a magyar kultúrát az utolsó évtizedekben foglalkoztatta. Épen azért ennek a kérdésnek tárgyalásánál méltóztassanak megengedni nekem, hogy a ház türelmét kissé igénybe véve, ha nem is a részletekbe elmenve, a nagy irányelvek felállításával a kérdés tisztázását, ha csak egy atommal is, előbbre vigyem. (Halljuk! Halljuk!) T. ház! Az az anyag, az a rendszer, amelyből a középiskola mai egész szervezete, tanterve, tanulmányi rendje, tanulmányi komplexuma kialakult, tényleg a középkorból ered, még pedig nem a szó vezérczikkirói értelmében, nem a szónak azon értelmében, ahogy népgyűléseken középkornak minősítenek mindent, ami nem a legközelebb múlt jövő húsz esztendőben történt, hanem tényleg a történelmi fejlődésnek középkori részéből. Mert Í1Z äZ abszolút klassziczitás, amely ami közéjüskolai tantervünkön is végig megnyilatkozik, egyenes és logikus folyománya annak a kolostori nevelésnek, amellyel a középkorban az egyház, mint egyedüli kultúrát fenntartó és kultúrát előre vivő tényező, a maga tanulmányi discziplináját megalkotta. Mi volt akkor az a kincs, amely, mint kultúra, egy középkori barbár hordáktól áthatott társadalomban megvolt? Voltak azok a pergamensek, fóliánsok, amelyeket megmentettek a középkori barbár hordák elől, amikor egy palimpsest kódex lapjairól még ki lehetett kaparni az eredeti szöveget és amikor igy egy Aristoteles, Vergilius, Horatius, Catullus vagy Plató munkáit kapta meg az a kor, amely törmelékek között, a legnagyobb