Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

53i. országos ülés 19Íh május 2-án, szombaton. 259 szólalok fel, már kétszer konstatáltam azt, hogy Giesswein Sándor t. barátom csak forma szerint ellenzéki, ott a táblán, tényleg pedig egész beszédében a bírálaton felül nem mutat ellenzékieskedést, csak zárszavában azokat kijelenti, hogy nem fogadja el a költségvetést bizalmatlanságánál fogva. Én, t. képviselőház, két dologra épitem fel, hogy Giesswein Sándorral tulajdonképen nii egyetértünk, egyképen gondolkozunk, Amikor ő azt mondta, hogy az előadó ur a magyar kultúra állapotáról napsugaras képet rajzolt meg, de az árnyékolatokról elfeledkezett, pedig a kép csak akkor lesz tökéletes, ha megfelelő árnyókolatokkal látjuk el; én pedig azt hiszem, hogy mi sem csinálunk egyebet, mint hogy azon a jelentésen, amelyet a t. előadó ur tett a kultusbudget tárgyában, mi is meglátjuk a napsugarat, és mi is bírálat tárgyává teszszük, bogy vájjon a nap sugarai mellett ott vannak-e az árnyékolatok, vájjon a kép tetszetős-e. És maga a kultusminister ur, maga a kormány jó néven veszi, ha oly dolgokat tudunk feltárni, amelyeknek hasznát veszi, amelyek alapján azután a tárczája ügyeit a magyar kultúra javára minél tökéletesebben fogja betölteni. (ElénJc helyeslés.) De hogy Giesswein t. barátom tulajdonképen nem is mondhatott ellenzéki beszédet és aki az igazságot objektíve keresi, a mai viszonyok között a kultusztárcza költségvetésénél fel is függeszti ellenzéki mivoltát. Ezt két okkal igyekezem bebizonyítani. Méltóztatnak tudni, hogy a kultusztárcza tárgyalása előtt rendesen a kórvények egész sorozatával szoktak bennünket elárasztani. Nem volt egy esztendő sem, hogy legalább 10—15, sőt 20 memorandumot nem kaptunk volna tanítóegyesületektől, tanáregyesületektől, azok minden fajtájától, a kultusztárcza keretében működő összes alkalmazottak részéről, akik bizonyos kívánságokkal léptek fel. És íme konstatálom azt, hQgy ez évben egyetlen memorandumot sem kaptunk, kívánalmakat nem olvastunk és ebből azt következtetem, hogy azok a — merem állítani — mesterségesen felhajtott kérelmezők elültek. Azok a beszélő számok, amelyek alapján felépült a kultusztárcza költségvetése, azok meggyőzhettek mindenkit arról a jóakaratról, a kötelességteljesitésnek ezen helyes mértékéről, amelylyel a kormány általában és különösen a közoktatásügyi minister ur ezt a tárczát kezeli, mert hiszen ha objektivitással tekintjük az elmúlt időt, a legrégibb és a mai idő közt, akkor én, aki az alkotmányos éra kezdetétől fogva ott állottam ennek a kultúrának szolgálatában, aki 1868 óta voltam osztályosa kulturális küzdelmeinknek, ha ellenzéki padokon ülnék, akkor is konstatálnom kellene azt az anyagi igazságot, hogyha az 1868.-Í egy millió koronával szemben ma 159 millióval igyekszünk a magyar kultúra épületét felépíteni (ügy van!) és ha a legközelebbi múltra visszatekintve, azt látom, hogy akkor, amikor a nemzeti munkapártból alakult kormány átvette a vezetést, 69 milliót fordítottak a kultusztárezára, most pedig, az 1914—15. évi költségvetésben 159 milliót, tehát ennek több mint kétszeresét, ebből a kettőből megállapíthatom azt, hogy minden objektíve gondolkozó embernek, aki az igazság előtt nem akarja behunyni a szemét, el kell ismernie, hogy a kultuszminister ur a jjénzügyministerrel egyetértőleg jóformán ennek az országnak az erején felül járul hozzá ahhoz, hogy a magyar kultúra mennél jobban, mennél erősebben kiépíttessék. (Elénk helyeslés jobbfelől). Ezek előrebocsátása után méltóztassék megengedni, hogy én is birálólag hozzászólhassak a kultusztárcza költségvetéséhez, annak fontosabb kérdéseihez, azzal a tapasztaltsággal, melyet hosszú évek során át szereztem, azzal a meleg szívvel és érdeklődéssel, mely e tárcza minden ügyéhez hozzáfűz. Végigmegyek a költségvetés tételeinek sorozatán és elsősorban foglalkozni kívánok a központi igazgatás kérdésével. Ezt a kérdést is csak abból a szempontból állítom be, hogy, ha igaz az, hogy az iskola az egyenlősítésre vagy legalább is a kultúra fejlesztésére s ezzel a társadalom nivellálására van elsősorban hivatva, akkor rám nézve igazán elszomorító látvány az, hogy mai iskolai berendezkedésünk — nem a tanítást értem, hanem annak igazgatását — olyan divergáló és olyan sze]3aratisztikus törekvéseket mutat fel, melyek az embert gondolkozóba ejtik, hogy honnan származott az, hogy az egyik iskola a másikról tudni sem akar, hogy az egyik iskolánál alkalmazott vagy az iskola felügyeletével megbízott tanerő a másikkal teljesen idegenül áll szemben. Akkor ugyanis, amikor a demokrácziáról beszélünk, amikor Wlassics Gyula egyik beszédében a kultúra demokratizáló hatásait fejtegette, azt hiszem, azt akarta jelezni, hogy a demokratizálódásnak akként kell megnyilvánulnia, hogy a tanulás és a nevelés demokratizáló hatása az embert gyermekkorától kezdve, bölcsőjétől kezdve, élte delén át a sirig kell, hogy kisérje; hiszen az ember gyermekkorától késő vénségeig tanul és akarja tudását a közjó, a haza javára értékesíteni. És íme, mit tapasztalunk? Én sehol a felfelé és lefelé növekvő arrogancziának olyan nagy fokát nem tapasztaltam, mint épen az iskolák vezetésénél. A gyakorlati életből mutathatnám ki, hogy pl. az egyetemi jirofesszor mennyire lekicsinyli az akadémiai tanárt, ez a középiskolai tanárt, a középiskolai a kereskedelmit, ez a polgári iskolait, a polgári iskolai az elemi iskolait, ez pedig az óvodait, és, méltóztassék elhinni, nincs ennek a tárczának olyan kicsi alkalmazottja, aki még egy sokkal kisebbet ne látna maga alatt, akit azután egészen a -sárga földig le ne sajnálna. Én annak a kornak az iskolájából kerültem ki, mikor még nem volt különbség tanitó 33*