Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

522. országos ülés 19U bujtogatva a románság egy része a magyarság ellen tört. (Igaz! Ugy van 1 a szélsőbaldalon.) Azt mondta erre Pop Csicsó képviselő ur, hogy ezt az engedményt nem a maguk jószántából adták a magyarok, hanem két román püspök felment József császárhoz és ennek nyomása alatt történt az 1791-iki engedmény. Na hát hagyjuk meg a képviselő urat ebben a hitben, hogy nem a magyarság belátása volt ez. De ugyebár, 1848-ban senki sem kényszeritette a magyarokat, sem József császár, sem két román püspök, sem senki más. A jobbágyság felszabadítása Magyarország nemeseinek, Magyarország urainak, törvényhozásának spontán elhatározása volt. Vájjon a gyűlölség érzéséből fakadt-e ez is? Önök nem ismerik fel az igazságot, s ezért önökkel szemben megint egy román kiváló államférfiunak, Posettinek szavaira hivatkozom, aki a következőket irta erről a kérdésről: »A jobbágyság felszabadításának dicsősége a magyaroké. A románok csak 15 évvel később és csak vér árán tudták megvalósítani azt, amit a magyar nemesség minden kényszerítés nélkül, tisztán a humanitás ós a -szaaadság fenkölt nemes eszméitől lelkesedve cselekedett 1848-ban, mikor az összes jobbágyokat faji és vallási különbség nélkül felszabadítottam Hogyan szól azután egy szerb iró, Gozsdu ? (Olvassa) : »A világtörténelem nem mutat szebb áldozatot, mint midőn a magyar nemesség életét és vagyonát áldozta fel azon törvényalkotással, melyben minden kiváltságát megosztotta más fajú polgártársaival«. Ez a történelem igazsága, ez az a gyűlölködés, amelylyel Magyarország meghálálja a nemzetiségek támadásait és gyűlöletét . . . Wliháli Tivadar: Mi nem ismerünk gyűlöletet ! Holló Lajos: . . . meghálálja azon támadásokat is, amelyeket élete ellen is intéztek. Ez az, ami nemcsak bennünket magyarokat, hanem az ország más nemzetiségű, pl. román nemzetiségű honpolgárait is tanulságokra kellene hogy vezesse, arra a tanulságra, hogy a történelemben lehetnek tévedések, jöhetnek létre összeütközések, de a történelem folyamán az érdekeknek meg kellene találniok a maguk kellő kiegyenlítését és érvényesülését. Nem kellene'odaadni magukat a gyűlölség eszközeiül; — és itt nem a t. képviselőkre czélzok — nem kellene odaadnia magát a történelem folyamán egy nemzetiségnek sem a magyar nemzet ellen, amely nemzet szabadságra törekszik, amely a polgáriasodás utján halad előre, amely azokból a vívmányokból, amelyek az ő küzdelmei révén előállanak, sohasem tart meg maga számára egyet sem kiváltságképen, hanem mindent odaad és mindent testvériesen megoszt nemzetiségi polgártársaival. (Ugy van! Helyeslés balfelöl.) Es nézzük, hogyan nyer igazságot az az állítás, amelyet szintén itt hallottam, hogy Magyarország gazdasági téren valóságos Prokmárczius Ű-én, kedden. 63 rustes ágyába szorítja a románságot? Az összes tények, amelyeket itt kiváló egyének nagy szakavatottsággal hoznak fel, mind ennek ellenkezőjét igazolják. A románság térhódítása gazdasági téren lankadatlanul folyik előre. Ez az előrehaladás összefügg a románság szerényebb igényeivel, szerényebb kultúrájával, azzal, hogy szerényebb beosztással, szerényebb viszonyok között élnek; mindez közrehat arra, hogy mindinkább nagyobb erővel haladjanak előre. És ez az előrehaladás nemcsak a magyar faj rovására történik. T. barátom, gróf Bethlen István rámutatott arra, hogy tíz éven belül az utolsó összeállítások szerint 150.000 kat. hold magyar föld ment át román kézbe, körülbelül 70—80 millió korona értékben. De, amint mondám, nemcsak mi panaszkodunk erről a térfoglalásról. Nézzük meg a szászokat, szerbeket, ezek mind igazolhatják, hogy a románság hogyan halad előre, hogyan hódit lépésrőllépésre és hogy vannak egész vidékek, ahol a falvaknak — amint t. barátaim is rámutattak — még magyar helységneveik vannak, nevükben még megtartották magyarságukat, talán még a nép viseletében is megvannak a nemzeti vonások, de a nép nyelvében, érzelmeiben egészen románná lett. Hát beszélhetnek akkor a román urak arról, hogy Prokrustes ágyába szorítottuk mi a románság fejlődését, hogy kultúrájukat elnyomtuk századokon át ós hogy jövő fejlődésüknek útját álljuk? A tények mindennek az ellenkezőéjt bizonyítják. A románság fejlődése nagy faji öntudattal, hatalmas lendülettel megy előre és a faji kultúrának, a faji szeretetnek ápolását elősegíti az az összetartó nagy pénzintézeti szövetkezés, mely félretette az önzést, amely nem ad nagy dividendákat, hanem megtakarított évi jövedelmét odaadja a román kultúra czéljaira és tőkéjét arra használja, hogy faji uralmát azon a földön minél jobban, minél tovább biztosítsa. De mikor ezt erényképen hozom fel, akkor nem akarom magyar fajomtól sem megtagadni annak jogosultságát, hogy az általa elfoglalt föld védelmében ép oly szívóssággal, ép oly hazafisággal és ép oly lelkesültséggel járjon el. (Helyeslés balról.) De nem elég ezt csupán mondani. Én nem mondom, hogy az igen t. ministerelnök ur ezen a téren szembehelyezkedett a magyar állásponttal, mert a telepítésnél ő is azt mondotta, hogy végre képzelhető a statusquo fentartása, de az eszközöktől mégis megfosztotta ezt az akcziót, amikor a telepítés költségeire felvett összeget a büdzséből törölte. De ezen a téren a magyar társadalom sem teszi meg a kötelességét. Az a nagy faji öntudat, amely a románságot lépésről-lépésre előbbre viszi, amely, azt lehet mondani, agresszív irányban halad gazdasági téren előre a maga faji érdekei védelmében, ez a magyar társadalmat eddig egészen hidegen hagyta. A magyar társadalom nem siet az ott élő magyarság vedel-