Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

62 522. országos ülés 19lh márczius 17-én, kedden. sere, látom, hogy a török bódítás folytán menekültek a románok hozzánk és nálunk a hegyek közé húzódtak és ott éltek juhaikkal és marháikkal, századokon keresztül. így pedig nem fejlődhetett ki a kultúrájuk. Hiszen a XV— XVI. század milyen állapotban találja még a románságot ? Mátyás királynak van egy parancsa, mely meghagyja az erdélyi vajdának, hogy fényitse meg az oláhokat, »akik noha sem szabadságra nem születtek, sem erre hivatva nincsenek, mégis merészek erőszakkal a birodalom parancsai ellen törni«. II. Ulászló 1511-ben megdorgálja az erdélyi vajdát, hogy tisztviselői nagyon enyhén büntetik az oláhokat, — a jelzőket kihagyom, hiszen nem czélom senkit bántani — akiknek vakmerősége bámulatot kelt«. Verancsics a XVI. században ezeket irja (olvassa) : »Mind közemberek, akik nem saját szállásaikon, hanem ide-tova szétszórva élnek az egész tartományban. Kevesek ugyan nyilt helyen vannak megtelepedve, de a legtöbben az erdőkben és hegyekben bujkálva tanyáznak marháikkal.* Másik egykorú bécsi iró, Reichenberg 1559-ben ezeket irja (olvassa): »Elhagyott falvakban tanyáznak, semmiféle emberi törvénynek nem engedelmeskednek. Erdélyben laknak, ahol három nemzet van: -a székely, a magyar és a szász.« A XVI. században tehát ez volt a kulturális állapota a románságnak. A románság mint pásztornép, amikor a Balkánról üldözve bejött az országba, elhelyezkedett a Kárpátok oldalain és a havasokon legeltetésből, marhák tenyésztéséből élt századokon keresztül. Ebből nem keletkezhetett valami nagy kultúra és ezért nem lehet a magyar nemzetet, amely vendégszeretettel fogadta a románságot s otthont nyújtott neki, százados elnyomással megvádolni. El \ olt a románság nyomva, az igaz, — ez is igen tanulságos — de kik által? Hitelt adnak talán nekem a t. képviselő urak, ha az elnyomásra nézve egy román iró szavait idézem. Baritiu ezeket mondja (olvassa): »Az oláhnyelvü bibliák és zsoltárok nyitották meg a románok szemeit, hogy lássák, miszerint az ő nyelvükön is lehet irni és hogy nincs többé szükségük a szláv nyelvre, amelynek brutális igája alatt voltak sok század éji sötétségben.« A kultúrájukban való elmaradottságot tehát nem a magyarság elnyomása idézte elő. A román kultúra, mint a történelem igazolja, sok századon keresztül a szláv kultúra nyomása alatt állott. Hiszen azok az egyházi férfiak, akik a román nép élén állottak, nem román egyházférfiak voltak, hanem szerb egyházférfiak, ugy, hogy még 1685-ben is a belgrádi metropolitának az volt a czime, hogy: Archiepiscopus Belgradiensis, Marmarosiensis, totiusque Transsylvaniáé, szóval ő egész Erdély, Mármaros püspöke is volt. A románok liturgiái nyelve az ó-szláv volt, papjuk mind szerb volt. Es ki szabadította fel a románságot a szláv elnyomás alól? Az erdélyi magyar fejedelmek. Rákóczi György volt az, aki kemény parancsban szabta meg a szerb egyházférfiaknak, hogy a jövőben nem szabad szláv nyelven prédikálni, tanítani, istentiszteletet tartani, hanem az oláh nyelvet kell használni. Apaffy Mihály egy pópának a fejét vétette, mert nem akarta a román nyelvet használni. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Ilyen a magyar divide et impera elve. Ha a magyar azt akarta volna, hogy a románság ne fejlődjék, meghagyta volna abban a szláv elnyomottságban, amelyben kultúrája volt, melyben egyházi szervezete állott századokon keresztül. De a magyar fejedelmek odaállottak a románok oldalára. I. Rákóczi György fordíttatta le az első román nyelvű bibliát, ő bocsátotta ki az Ediktumot, hogy a román egyházakból ki kell küszöbölni az ószláv nyelvet, a szláv egyházi férfiakat és ezzel visszaadta a magyar fejedelem a románságot önmagának, megalapította a román kultúrát, megváltoztatta az egyházi hatóságok nyelvét. Azután felállították Balázsfalván az első román papnevelőintézetet és ezekből kerültek ki a románok további vezetői, kultúrájuknak ápolói. Mily igazságtalanság tehát a magyarokat azzal vádolni, hogy századokon keresztül elnyomták a román kultúrát. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldálon.) Azt mondják a képviselő urak, hogy a gyűlölet az, amely a magyar fajból szól hozzájuk, hogy a gyűlölet nyelvén vannak szerkesztve azok a paktumfeltételek is, amelyeket a ministerelnök ur feléjük nyújtott, s azokból más mint gyűlölet nem is következhetik. Mikor 1785-ben, amelyre t. barátom gróf Bethlen István is hivatkozott, az a véres kitörés volt, — ezt nem akarom és nem is lehet általánosítani amint a nemzetiségeknek a magyarság ellen való támadását mi sohase általánosítottuk. — Igaza van Mán Lajos t. képviselő urnak, igaza van Juriga Nándor képviselő urnak és másoknak is, hogy nemzetiségeink közül tekintélyes rész állott mindig hűséggel a magyar nemzet álláspontja mellett, velünk küzdött, szenvedett és vérzett. De mégis volt itt gyűlölet, csakhogy nem magyar részről volt az a gyűlölet felkeltve, hanem mikor a magyar szabadságküzdelem megindult, akkor megindult a mi közös ellenségünk gyűlöletkeltő áramlata is, amelylyel szemben sajnos, igen jó médiumoknak bizonyultak a nemzetiségiek közül sokan, különösen a román nemzetiségiek. Midőn tehát 1785-ben az a véres Hóra és Kloska-féle vandál pusztítás (Mozgás a középen.) közénk éket akart verni, mivel felelt erre a magyar nemzet ? Azzal, hogy néhány év múlva, 1791-ben, a törvényesen bevett vallásfelekezetek "közé emelte a románokat az 1792. évi X. t.-cz.-kel, főrendiházi tagságot adott nekik ezzel hálálta tehát meg azt a gyűlölködést, amelylyel 1785-ben nem saját intencziójukhól, hanem fel-