Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.
Ülésnapok - 1910-522
48 522. országos ülés i91b múrczlus Ű-én, kedden, való népnek ? Bocsánatot kérek, minden politikai érdek, minden politikai mozgalom maga választja ki, maga teremti a maga képviselőit, szószólóit, előharczosait és ha én azt mondom, egyénüeg felhozott sérelmek orvoslására szívesen állok rendelkezésre vagy nem magyar ajkú polgártársaim összességével szívesen keresem az érintkezést, de titeket nem ismerlek el, mint olyan felet, akivel tárgyalok, ha én azt mondom, akkor annak a.gyanúnak teszem ki magam, hogy az én hangoztatott jóindulatom nem egyéb üres szónál. Mert ha nagyobb arányú elégedetlenségről, politikai komoly mozgalomról van szó, akkor nem ülhetek össze én a magam tetszése szerint kiválogatott egyesekkel, (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) még kevésbbé az összességgel, hanem igenis kell, hogy érintkezésbe lépjek azokkal, akik ezen politikai eszmekört bármily tévesnek lássék, a leghatározottabban és legtökéletesebben képviselik. (Helyeslés a jobboldalon.) Az a tény, hogy a ministerelnök ur nem habozott a nemzetiségi párt vezéreivel és a román komité kiküldötteivel egy tanácskozási asztalhoz leülni, ez a tény, amelyen annyian megbotránkoztak, már magában véve tanúbizonyságot tesz arról, hogy a ministerelnök ur elfogulatlan és a gyakorlati élet s nem elvont elméletek eszközeivel keresi azt az utat és módot, amely végczéljában a haza összes polgárai érzelmi harmóniájához vezet. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Elérhetőnek tartom én ezt a magasztos végczélt, de igenis, még hosszú és fáradságos az odavezető ut. Itt áll az egyik oldalon az egységes és magyar nemzeti jellegű állam eszméje. Vele szemben áll nem annyira a föderalisztikus állam gondolata, habár tudom, hogy a nem magyar ajkú politikusok körében van még elég hive az egykori Mocsonyi-íéle kisebbségi javaslatnak, vannak hivei az u. n. nagy-osztrák ideának is, de szemben áll vele inkább a nem magyar ajkú honpolgárok azon mély és szent érzelme, amely őket fajukhoz és anyanyelvükhöz köti és abbeli félelmük, hogy a magyar nemzeti jellegű állam kedvéért talán le kell mondaniok arról, amihez lelkük egész erejével ragaszkodnak. Lehet-e kiegyenlíteni ezt az ellentétet ? Ha egymással szembe állítjuk a magyar és a föderatív állameszmét, akkor teljesen igaza van gróf Apponyi Albert t. képviselőtársamnak, amikor azt mondja, hogy lehetetlen a kiegyezés, még a közeledés is. De másrészt igaza van a t. ministerelnök urnak is, amikor azt mondja, hogy az emberi lélek nem rángattatja magát egy-két sarkalatos szempont drót vesszőjén. Bármennyire helyesnek és értékesnek is tartsam, bármennyire személyesen szimpatizálok olyan törekvéssel, amely az emberi cselekedetek indító okait egy mélyen rejlő lelki szükségben és kényszerűségben, úgyszólván metafizikai momentumokban keresi, szerintem mégis attól kell óvakodnunk, nehogy az embereket ugy képzeljük, mintha csak valami bennük működő, a matematika utján kiszámitható mechanikai erő ingereitől vezettetnének és csak egy elvi álláspont akarat nélküli exponensei volnának. Ha ez így volna, akkor egyáltalában nem léteznék társadalmi és politikai együttélés. Amikor tehát gróf Apponyi Albert és hasonlóképen gróf Bethlen István t. képviselőtársam is igen érdekes történelmi fejtegetéseikben azt hangoztatják, hogy a román nemzetiségi párttal való minden őszinte és hátsó gondolat nélküli egyezkedés lehetetlen, mert programmja, amelynek szálai visszanyúlnak román vezető embereknek a múlt századokban kifejtett politikai törekvéseire, államellenes, ez emlékeztet engem arra a nézetre, amelylyel nem magyar ajkú honpolgárok körében igen gyakran találkoztam, miszerint hazánk összes lakosságának fajbeli megmagyarositása annyira képezi a magyar politika ideális elvi végezélját, hogy vele megalkudni lehetetlenség és hogy minden engedékenység csak látszat és arra való, hogy elterelje a nem magyar ajkúak figyelmét a rejtett szándék megismerésétől. Én erre ezt szoktam válaszolni : igenis megengedem, hogy talán minden magyar embernek szive mélyében él, mint ideál, az a gondolat, hogy mennyire megerősítené és biztosítaná a magyar faj oxisztencziáját és fenmaradását az, hogy ha sikerülne az ország vegyes aj ku lakosságának helyébe egy, nyelvében egységes hon polgárságot teremtem. De másrészt — igy szoktam tovább érvelni — van a magyar faj vezető rétegeiben annyi reális politikai érzék, hogy ezen ideál erőszakos megvalósításának lehetetlenségét belássa, és belássa azt is, hogy ez ideál erőszakos megvalósítására irányuló törekvések nemcsak hogy czélt nem érnének, de még tönkre is tennék a magyar államot, a magyar faj ezen erős védbástyáját, mig másrészt semmi esetre sincs kizárva annak lehetősége, hogy békés utón is lehessen megférni a más ajkú honfitársakkal. (Helyeslés a jobboldalon.) Általánosságban minden politikai törekvés, bármily élesre legyen is kihegyezve annak alapvető elmélete, az idők múlásával veszíti erejét és veszedelmes voltát, minél inkább mutatkozik megvalósításának lehetetlensége. így vagynuk a föderalisztikus törekvésekkel is. (Halljuk! Halljuk !) A nem magyar ajkú honpolgárok, szerintem, manapság már nincsenek annyira hipnotizálva a föderalisztikus állani eszméjétől, mint hajdan. Az inditó erő bennük a fajukhoz való ragaszkodás és — mint már mondtam — csak akkor mutatnak fogékonyságot és hajlandóságot a magyar állameszmével ellentétben álló teóriák iránt, midőn ezt a ragaszkodást veszélyeztetve vélik látni. De vájjon kizárja-e az egységes magyar nemzeti jellegű állam fogalma azt, hogy ezen állam nem magyar ajkú polgárai faji egyéniségüket, anyanyelvüket, kultúrájukat megtarthassák, ápolhassák és fejleszthessék ? Erre a kérdésre e ház minden oldaláról, a magyar állami élet minden komoly tényezőjétől azt a választ kapom, hogy nem ; hogy nincsen ellentét a magyar állam és
