Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-525

186 525. országos ülés 19U márczius 20-án, pénteken. meggyőződésem szerint téves és akkor sokkal korrektebb az a felfogás, melyet sok magyar vall, hogy keresni kell olyan megoldást, mely anélkül, hogy a magyarság megalázná magát és anélkül, hogy követelné a románságtól és a többi nem magyar népektől, hogy megalázza magát, egy békés együttélés lehetőségét megteremtem az által, hogy intézményileg biztosíttatik a nemzeti lét mindegyiknek. T. ház ! Köszönettel fogadtuk gróf Bethlen István beszédét. Ez egy őszinte szó volt, habár ellenféltől ered. Nem akarok itt aprólékos kritikába bocsátkozni némely kis történelmi hibákra vonatkozólag, melyek előfordultak expozéjában, csak konstatálni kívánom én is, hogy a román nemzeti eszmének első kifejezője Innocentius Micu-Clain püspökünk volt, ki mint első követelte a románságnak mint negyedik nemzetnek elismerését Erdélyben és követelte nemcsak a görögkatholikusok részére, kiknek püspöke volt, hanem az egész románság részére, ugy hogy ez már magában bizonyítéka annak, hogy ő, igenis, politikailag fogta fel a románság egész komplexunát és mint etnikai egység részére követelte az akkori idők felfogása szerinti nemzeti egyenjogúságot és ennek elismerését. Nagyon fájdalmasan érintett, hogy volt egy másik szónok, Polónyi Géza képviselő ur, aki egész beszédét olyan hangnemben tartotta, amely velünk, románokkal szemben a legnagyobb lenézés, (Ugy van/ a nemzetiségiek padjain.) amely a pökhendiség kifejezése volt, mert azt, ami nekünk szent, a multunkat, ugy állította be, hogy azt minden jóravaló magyar kell, hogy megvesse, kell, hogy lenézze. Gr. Tisza István ministerelnök: örüljenek, hogy nem dicsérte önöket! (Derültség.) Vajda Sándor: Lehetetlen, hogy az, aki saját nemzetét valóban szereti és becsüli, ne szeresse és ne becsülje más nemzet hagyományait, más nemzet múltját is. (ügy van J a jobbközép hátsó padjain.) Mert ha valakinek az emléke szent minden román előtt, ki foglalkozott népe történelmével, az Innocentius Clain püspök emléke. Mert könnyű ma Vajda Sándornak itt a parlamentben beszélni, könnyű akármelyik magyarnak, gróf Tisza Istvánnak, vagy akárkinek, kiállani ellenfelei összes szidalmait, könnyű, mert Vajda Sándor ma nem áll egyedül, Vajda Sándort nem környezi csupán az itt ülő három képviselőtársa, hanem körülötte van — és én ezt érzem — három milliónyi román népnek szeme és a szive, amikor itt felszólalok. Akkor azonban, amikor Innocentius Clain az 1738-iki erdélyi országgyűlésen követelte a román népnek nemzetté való elismerését, a jelenvolt Karok és Rendek az ablakon akarták kidobni, de ő mégis helyt állott, és 1730-tól 1744-ig húsznál több memorandumot nyújtott be Bécsbe, csakhogy nemzete jogait kivívhassa, magáravette az üldöztetést, magáravette a császárné kegyének elvesztését, a Rómába való internálást, száműzetésbe küldését. Ö akkor egyedül állott az egész román népben és ő egyedül minden támasz nélkül követelte népe részére a jogokat. Minden ellenfélnek tehát, legyen az akár politikai ellenfél, legyen akár ellenség is, el kell ismernie egy ilyen férfiú lelki nagyságát. 1792-ben benyújtották Bécsben a császárnak a Supplex Libbellus Walachorumot és alá volt irva Bob püspök és Ádámovici püspök. Ebben ők nem követeltek csupán a románság akko-i int elli gencziája, a nemesség részére jogokat, hanem követeltek az egyszerű román nép, a parasztnép részére is ép olyan elbánást, ép olyan jogot, mint amelynek örvendtenek a nem román népek, azaz a magyar jobbágyok is. ök tehát határozottan nemcsak az intelligenczia részére, hanem az egész nép részére követelték a jogokat. És a mikor 1848-ban a Cämpul Libertätii-n, amit nagyon helyesen ejtett ki gróf Bethlen István t. képviselő ur, megtartották a román nagy nemzetgyűlést, amelyen Saguna és Leményi püspökök vezetése alatt kimondotta a román nép, hogy negyedik nemzetnek proklamálja magát Erdélyben, akkor is képviselve volt az egész nép és akkor lett az alapja megvetve a mi pártprogrammunknak, akkor lett Barnutiu előterjesztésére először megállapítva a román programm. 1848-ban, május 29-én lett proklamálva az erdélyi unió Kolozsvárt. Ezen ülés nagyon érdekes lefolyású volt. Egy báró Kemény elnökölt és egy báró Kemény Dénes volt az ellenzék vezére. A románok csak két püspök által, Siaguna és Leményi püspök által voltak képviselve és két képviselő, Bohatiel és Papfalvi által. Ezek közül Bohatiel, mikor az unió törvényjavaslata került tárgyalásra, felszólalt és állást foglalt az unió ellen, melyet csak azon feltétel alatt volt hajlandó elfogadni, hogyha a románság negyedik nemzetnek lesz elismerve. Akkor felállott báró Kemény Dénes, azután Wesselényi Miklós és tartották azokat a nagyhatású, szép beszédeket, amelyekben biztosították a románokat a magyar nemzet szeretetéről, testvériségéről, melyekben rámutattak arra, hogy, miután az unió immár létrejött, az alkotmányosság kiterjesztetik az összes néprétegekre és igy a román népre is, s az egyenjogúság a magyarokkal magától értetődik. Akkor Bohatiel másodszor szólalt fel és ezen feltételek mellett elfogadta az uniót. Maradtak még a szászok, azt hiszem, húszan vagy huszonketten voltak, akik semmi esetre sem akartak az unióról tudni, mert nekik még sokkal több vesztenivalójuk volt, mint a románoknak. Sikerült ezeket a szászokat is meggyőzni arról, hogy nem fognak veszíteni semmit és akkor ők is elfogadták az uniót. Milyen, furcsa az élet és milyen furcsa szatírákat teremt. Az a Bob püspök, aki a Supplex libellust aláirta és Leményi, aki elnökölt az 1848-iki május 15-iki román nemzetgyűlésen Balázsfalván, felmenő ágon rokonom és Bohatiel, aki tiltakozott az unió törvénye ellen, az én nagyapám volt. Mi románok fentartottuk a kontinuitását az uniónak, bár generáczióról generáczióra