Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-523

523. országos ülés Í9íb vencziája. (ügy van! balfelöl.) A faji individualitást — tessék Darwint megnézni — a fajok szelekczionális sajátságaiban megnyilatkozó individualitást nem lehet politikával megváltoztatni. Ez biogenetikai kérdés, vagy ha jobban tetszik, a magyarság szempontjából az eugenezisnek kérdése. Igenis, a politika foglalkozhatik a kérdéssel oly irányban, hogy a vér szerint való keveredésnek és asszimilácziónak útját ne vágja, sőt ahol lehet, előmozdítsa, de politikával, törvényekkel fajokat egyesiteni, ez olyan gondolat, amely csak egy nemzetiségi agitátornak agyvelejében fogamzhatik meg. Ilyen hóborttal a magyar nemzet sohasem foglalkozott. Fájdalom, sokat mulasztott azon a téren, ahol a faji asszimilácziót előmozdíthatta volna, ámbár, hogy szabadjon ennél a kérdésnél pár adattal is szolgálnom, igen érdekes ez irányban Magyarország története. Magyarországon, méltóztatik tudni, hogy a tatárjárás, azután a török hadjárat, szóval a magyar nemzetet fenyegetett összes harczok és háborúk mindig a magyarságot pusztították, mert a magyar nemesség katonáskodott. Természetszerű dolog, hogy ennek folyománya azután az volt, hogy a magyarság feltűnően fogyott, a Ijetelepülő és az idegenből hozott jobbágyság pedig folyton szaporodott, így történt, hogy pl. 1787-ben az akkori népszámlálás szerint Magyarországon 2,300.000 magyar és 5,500.000 nem magyar volt. 1850-ben már, bizonyítékául annak, hogy a magyar nemzet mennyire birt asszimiláló képességgel, Magyarországon 5 millió magyar és 6 millió nem magyar volt, most pedig, az 1910. évi statisztikai adatok szerint — amint azt meg fogják találni a t. képviselő urak a kormány évi jelentésében és a statisztikai kiadmányban — Magyarország 18 millió lakosából 7,700.000 nem magyar és 10,300.000 magyar. Ilyen hatványban emelkedett az asszimiláczió Magyarországon, daczára annak az irtóztató sokmindenféle dolognak, amiről meg fogok emlékezni, hogy hogyan kontrakariroztak Magyarországon, hogy a magyarosodás ne történhessék meg, illetőleg hogy a faji asszimiláczió be ne következhessek ; sőt egész légiószámra fogok adatokat szolgáltatni a t. képviselő uraknak arra, hogy épen megfordítva és épen a románok lakta területeken sűrűn és tömegesen fordulnak elő az eloláhosodások, még pedig nemcsak a magyarsággal szemben, de előfordul ez még a szászokkal szemben iS, mert az oláhnak egyik sajátsága az, hogy vagy nem tud, vagy nem akar más nyelvet megtanulni és aki vele érintkezni akar, kénytelen az ő nyelvét hasznaim, ugy hogy p. o. — a szász képviselő urak tudni fogják, hogy igazat mondok — ha két szász, miután azok között is nyelvi, illetőleg tájszólásbeli, dialektusbeli különbségek vannak, ha két szász összejön és nehezen értik meg egymást, azt mondják : sprechen vár blochisch, walachisch. Gündisch György: Az mese ! Polónyi Géza: Tehát ők egymás között is oláhul beszélnek. Hiszen szász neveket tudok kimárczius 18-án, szerdán. 103 mutatni, hogy hogyan oláhosodtak el a szászok a maguk területén. Gündisch György: Az nem áll! (Zaj.) Polónyi Géza: Ha a t. képviselő ur ezt nem tudná, hagyjuk ezt kettőnk között, majd elintézzük és felvilágosítom a képviselő urat, mert úgyis annyi adattal kell szolgálnom, hogy nem vagyok képes ezekre a dolgokra igy mellékesen kitérni. De most arra kell, hogy visszatérjek, hogy nekünk eszünk ágában sincs, sohasem is volt sem a faji egyesítés mesterséges utón, sem pedig a nyelvi asszimiláczió erőszakos módon. Mert, hogy Magyarországon erőszakos magyarosítás nem volt, erre ezredéves történelme felel. Hiszen Szent István óta talán csak ráértünk volna erőszakot kifejteni, hogy magyarokká legyenek és ezer év multán most itt vagyunk és vitatkozunk a nemzetiségi kérdés felett. De egészen más az, amiről mi beszélünk; beszélünk arról, hogy nem tartjuk megengedhetőnek azt a propagandát, melyet azok a képviselő urak képviselnek, akik elszakadva román hazafias testvéreiktől, — akiket szivem mélyéből üdvözlök — czentrifugális törekvések szolgálatában, egyenesen állam föderáczióra törekszenek Magyarországon és akarnak csinálni Magyarországon egy meggörbített Ausztriát az ő többnyelvű államaival, holott a preczedencziák és antedeczencziák ehhez egészen hiányoznak. Elfelejtik a jó urak, hogy Ausztriában van egy kis Csehország, van egy kis Dalmáczia, van egy kis Lengyelország, van egy kis Morvaország ; de Magyarországon tudtommal sem Románország, sem Tótország, sem pedig Szászország eddig nem volt és talán nem lesz ezentúl sem. (ügy van ! Tapsok a bal- és a szélsőbaloldalon.) T. uraim! Daczára ennek, ezek az urak azon a czimen, hogy ők autochton lakosok és mi betolakodó horda vagyunk, képviselik a czentrifugális erőt és képviselik azokat a törekvéseket, melyeket itt emiitettem. Felolvashatnám az uraknak például Petru Major történetét és más hasonló munkát, többet is tudnék felsorolni, amelyekről a külföldi történetíró azt a kritikát adja, hogy azok a munkák exaltált hazafiak eszmetöredékei, kritika nélkül leirt valótlanságai. Annak igazolására, hogy itt létezik és pedig nem mai kelettel létezik, egy ilyen propaganda, amely Magyarországot végső elemzésében területileg is meg akarja osztani, (Ellenmondás a jobbközépen.) arra nézve nemcsak a mappákra hivatkozom, nemcsak a tordai dalokra, de itt van a kezemben egy 1871-ben Roesler Róberttől megjelent könyv, amely ezeket mondja: »Sie meinen nämlich auf Grund der dauernden Ansässigkeit in Dacien, einer Ansässigkeit, die älter sein soll, als die der Magyarén und Deutschen und Slaven, auch besser berechtigt zu sein als diese, sie leiten daraus den Anspruch ab, diese eines Tages auch wieder aus dem nur angemaassten Besitze zu verdrängen. JSTach den Begriffen dieser Fanatiker — und sie ersetzen