Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.
Ülésnapok - 1910-508
92 508. országos ülés 1914 február 10-én, kedden. mostani váltójogunkban is megvannak, ugy hogy tehát ebben a tekintetben valóban áldozatról nem lehetett szó. De különben még a részletek tekintetében is, ahogjr ez a nemzetközi egyezmény az egyes váltójogi kérdéseket szabályozza, merem mondani, hogy mindazok a konczessziók, amelyeket mi itt tettünk, igen bőven ellensulyoztatnak azon javitások által, amelyeket visszakaptunk az alapelvek érintése nélkül, ugy hogy ha sok tekintetben más is ez a mi uj váltójogunk a mostanihoz képest, ez igen sokszor valóságos áldást jelent. Ezeket a változtatásokat tulajdonképen a magunk érdekében is meg kellett volna tennünk, akkor is, ha nem nemzetközi váltójogot csinálunk, hanem saját váltójogunkat akarjuk megreformálni, megjavitani. Mert, t. képviselőház, ne méltóztassék abból kiindulni, hogy a mi váltójogunk a lehető legtökéletesebb volt, hogy azon változtatni való nem volt, hogy itt mi megélhettünk volna ezzel a váltójoggal akár még egypár száz esztendeig. Bizony, mióta váltótörvényünk életben van, 1876 óta, tehát most már körülbelül nem egészen 40 esztendeje, igen sokszor tapasztaltuk azt, hogy igenis van a váltótörvénynek több olyan intézkedése, amelyen saját érdekünkben is jó lett volna változtatni. És ezek a változtatások, amelyek a nemzetközi egyezmény utján történtek, mind olyanok, hogy teljesen megfelelnek azon követelményeknek, amelyeket váltójogi forgalmunk szempontjából támaszthattunk. Itt tehát nem áldozatokról volt szó, hanem voltakép igen szi vesén fogadott ja vitásokról. És hogy mennyire szükséges volt, mennyire időszerű volt ezeket a javításokat megtenni, e tekintetben csak arra utalok, hogy p. o. a németek, akiknek váltójogát mi voltaképen átvettük, 1876-ban már változtattak az ő váltójogukon. Az 1908. évi német váltónovella p. o. kimondotta az óvás egyszerűsítését, megszüntette azt a különbséget, amely a telepitett és nem telepitett váltók között van, kogy t. i. a telepitett váltó elfogadója ne'csak feltételesen legyen adós, mint quasi egy visszkereseti adós, t. i. csak óvás felvétele mellett, hanem feltétlenül, mint bármely más közönséges váltónál. Ök már belátták, hogy itt javitásokra van szükség. Sőt a német közvéleményben az olyan intézkedéseknek felvételét, illetőleg egyes intézkedéseknek olyan megváltoztatását, amint most itt megtörtént, jogászgyüléseken és a közvélemény előtt fekvő más nyilatkozatokban régóta követelték. Ugyanaz áll mireánk nézve. Hogy csak egyet említsek, hiszen roppant érdekes tünete annak, hogy a kodifikácziónak milyen utjai és milyen változatai vannak, a következő : (Halljuk !) Amint a t. előadó ur is emiitette, különösen a biztositási viszkereset rendszere felcseréltetett ebben a nemzetközi egyezményben a fizetési visszkereset rendszerével. Abban az esetben t. i., hogyha az elfogadás megtagadtatik, a mai jog szerint egyelőre a lejárat előtt csak biztosítékot lehet követelni viszkeresetileg, fizetést azonban még nem, minthogy abból a doctrinär álláspontból indultak ki, hogy hiszen még nem járt le a váltó, a fizetés pedig csak a lejárat idejére igértetett és azok is, akik felelősek ezért a fizetésért, csak a lejárat idejére felelősek, tehát addig csak arról lehet szó, hogy a váltóbirtokos az ő megrendült bizalmáért, illetőleg bizalmatlanságáért egy biztositék adásával kárpótóltassék. Ez ezélszerütlennek bizonyult és pedig különösen azért, mert hiszen miben áll nálunk az a biztosítékadás ? Ha meg nem egyeznek a felek, le kell tenni azt az összeget birói kézbe. Akkor az az összeg, ugyebár, lekötve marad s amig a lejárat ideje el nem érkezik, addig az, aki letette azt az összeget, nem mozdulhat. Ö ugyan esetleg szintén követelhet biztosítékot a maga elődjétől, de ez csak azt jelenti, hogy ennek biztositéka is lekötve marad, azonban az ő maga által adott biztosítékot azért nem kapja vissza. Most elfogadtatott a fizetési visszkereset rendszere az angolok példájára, akiknél, ha el nem fogadtatik a váltó, az rögtön mintegy lejártnak tekintetik és a váltóbirtokos rögtön fizetést követelhet. Ez látszólag súlyos dolog, azonban prakticze mégis sokkal jobb, mert ő rögtön köteles ugyan kifizetni a váltót, de visszakapja a váltót és rögtön fordulhat a maga előzője ellen, tehát gyorsan felszabadul az ő pénze, illetve megtérítést kap elődjétől. Ez, mondom, elfogadtatott. Ily körülmények között tehettük volna-c azt, hogy el ne fogadjuk ezt akkor, midőn ez a rendszer voltaképen magyar rendszer, t. i. 1840-iki magyar váltótörvényünknek ez volt a rendszere, és ezt 1876-ban felcselértük a német rendszerrel. Nem szeretek erről a kérdésről sokat beszélni, azonban tény az, hogy bizonyos külföldi, különösen német befolyások nálunk a kodifikáczió terén eddigelé túlságosan érvényesültek és e tekintetben sem vizsgáltuk túlságosan azt, hogy vájjon jó-e az a német rendszer, vagy sem. Mindjárt elhittük, hogy t a német jobb, mint az, amelyet mi csináltunk 1840-ben, mert hiszen a németek csinálták, tehát annak jobbnak kellett lennie és igy elfogadtuk a németet. Később maguk a németek belátták, hogy az ő rendszerük nem olyan jó ; a német jogászgyűlés egyhangúlag kifejezte, hogy fel kell azt a rendszert cserélni a fizetési visszkereset rendszerével, amint az Angliában érvényben van. Most már aztán természetesen mi is készek vagyunk ezt elfogadni, mert hiszen a németek pecsétje most már rajta van, tehát most már nem kell szégyenkeznünk régi állásjjontunk miatt. íme, ilyen érdekes dolgok történhetnek ezen a téren is. Mindazonáltal kétségtelen, hogy amikor ilyen változtatások történtek ebben a nemzetközi egyezményben, akkor ezt egyenesen haladásnak kell minősítenünk. Haladás van sok egyéb kérdésben is, p. o. a váltójognak az a formalizmusa, amely eddigelé a mi váltójtörvényünk szerint uralkodott, mégis rendkívüli módon enyhittetétt. Nem kell azokat a várfcókellékeket annyira túlságosan precziz venni; bizonyos magyarázatokkal is lehet pótolni a kellékek hiányát, azután p. o. bizonyos
